6. Chapter ~ Mért nem emlékszem rá?

Sziasztok!

Na, mivel ma olyan 'hepi' hangulatom van... (Tudjátok Zayn szülinapja, Nouis tweetek, stb.) 

Hoztam az új részt!

Visszajelzéseket kérnék... :)

Remélem tetszeni fog, ez amolyan Harry-s rész! :D

Nem rizsázok, jó olvasást! <3

xxxx

Göndörkével találtam szembe magam.
- Jól vagy? – kérdezte suttogva, miközben leült mellém.
- Ne-em i-iga-azán. – mondtam ki ezt a két szót.
- Hazaviszlek. – vett a karjaiba.
- Tegyél le-e! – alig bírtam már beszélni.

- Nem. – mondta ki egyszerűen. – Nem hagyom, hogy az utcán fagyj meg. – nem tudtam válaszolni. Az ajkaim nem engedték. Pedig ellenkezni akartam, de nem bírtam semmit csinálni.

- Liam, indíts! – ez volt az utolsó mondat, amit hallottam. Innentől kezdve semmire nem emlékszem.

Reggel – gondolom reggel lehetett, mivel már világos volt – a szobámban találtam magam. Hogy kerültem én ide? Próbáltam felidézni a tegnap este történteket, de nem igazán jutottam sokra. Emlékszem, ahogy Mr.Cowellék veszekednek. Hogy sírok. És emlékszem, ahogy az utcán sétálok. Igen, sétálok az utcán. Majd leültem. Leültem valahova? Igen, és próbáltam elaludni. Aztán… aztán valaki hozzám ért, és gondolom ő hozhatott ide. De ki? Miért nem emlékszem rá?Felkeltem, az ágyból, és Margaretet próbáltam megkeresni, de sehol nem találtam. Viszont Mr. Cowellt sikerült… 

- Aurora? – nézett rám értetlenül. – Mit keresel itt? – ó, ez kedves.
- Nos, ez jó kérdés. Én se tudom. A szobába keltem fel. De már itt se vagyok. – intettem.
- Ne. – fogta meg a csuklóm, és visszarántott. – Szeretném, ha itt laknál. Tegnap, kicsit… - motyogta össze-vissza a dolgokat. 

- Tudja, Mr. Cowell, én nem értem magát! Egyik pillanatban kedves velem, a másikban meg elküldd melegebb tájakra. Most meg el akar hozni, a melegebb tájakról?! Komolyan nem értem. Nem értem, mért gondolja, hogy én lopnék önöktől. Miért tenném? Lenne értelme? És mégis mit lopnék maguktól? Meg amúgy is, miért lopnék? Iszonyatosan hálás vagyok, hogy segítenek nekem, és nem hagynak az utcán rohadni. Csak hálás lehettem maguknak. De mindegy. Nem leszek a terhükre. Viszlát. – indultam meg fel a lépcsőn, Mr.Cowell utánam kiabált.

- Sajnálom, hogy nem bíztam benned. – egyszerűen nem foglalkoztam vele. Tovább mentem, épp léptem volna ki a bejárati ajtón, de Harrybe ütköztem.
- Hová mész?
- Oda ahonnan jöttem.
- Az Árvaházba? – kérdezte furán.

- Te arról honnan tudsz? – na ne, most komolyan tud róla? Hogyan sikerült neki rájönnie az eddig féltve őrizgetett titkomra? Szinte láttam magam előtt, hogy a szemében meg vagyok bélyegezve. Én lettem a kölyök, aki az árvaházból jött, aki nem kellett senkinek. Csodás. Bár még mindig nem rémlett minden a tegnapi nap kapcsán, és kissé fáradt is voltam, arra azért emlékeztem, hogy csak Maragretnek és Simonnak beszéltem róla. Egy pillanatig sem hittem, hogy Margaret elmondta volna nekik, így a gyanúsítottak létszáma egy főre szűkült.
- Uppsz.
- Uppsz, bizony. Ki mondta neked? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért, bár már előre tudtam a választ.
- Simon… - motyogta. A sejtéseim tehát igaznak bizonyultak.

- Gondolhattam volna. – csattantam fel.

- De mégis miért mész vissza? Magék mindent megadnak neked. Egy szavadba kerül, és ők repülnek, hogy megcsinálják a kérésedet.

- Nem akarok a terhükre lenni.

- De nem vagy a terhükre. – nézett rám értetlenül. – Mindig is vágytak egy gyerekre, de Margaretnek nem lehet, és most, hogy megtalált téged, végre boldognak tűnt. Mikor elmentél összeomlott. A régi, szomorú Maget láttam. Ne menj el. Neked is jobb így, sokkal jobb. – bólintottam.

- Lehet, de…
- Aurora! Legyen már elég a de-ből! Nincs semmi de! Tudod, hogy igazam van, úgyhogy most szépen lemész Simonhoz, és beszélgettek! – parancsolt rám, miközben a lépcsőre mutatott.
- Mr.Cowell. - szólítottam meg. Épp mosogatott. - Itt maradnék, ha nem gond, és ha önt nem zavarom. - Mr.Cowell mosolyogva bólintott egyet, aztán tovább mosogatott. Hát, ez fura volt…
Én pedig felmentem Harryhez, aki a nappaliban ücsörgött Margarettel, és a tévét néztek közben, pedig beszélgettek. Odarohantam Margarethez, és szorosan megöleltem. Elég rendesen meglepődött, gondolom nem tudta, hogy itt vagyok.
- Hát te? Visszajöttél? - ölelt vissza.
- Hát igazából, reggel a szobában keltem. De nem emlékszem már, hogy kerültem oda. Aztán el akartam menni, de pont akkor jött Harry, és megállított. Beszéltünk Mr.Cowellel, és ő beleegyezett, hogy maradjak. Így maradnék. - hadartam el gyorsan, nagy vonalakban a dolgokat. Harry mosolyogva nézte végig a jelenetet. Margaret nem szólt semmit, csupán csak még egyszer magához ölelt. Hogy ez alatt a pár nap alatt mennyire közel kerültünk egymáshoz... Hihetetlen.
Olyan hálás vagyok neki. Ha ő nem létezne, vagy elveszíteném… Ebbe, jobb nem belegondolni. Nem bírnám ki ha elveszíteném, pedig csak pár napja ismerem.
- Amúgy hogyhogy itt vagy Harry?
- Tudtam, hogy szükség van rám. - nevetett. Majd hozzátette az igazi okot. – Amúgy nem, csak Simonnal kell beszélnem. Szóval megyek beszélni vele. - mosolygott, majd eltűnt.
- Éhes vagy? - kérdezte Margaret.
- Nem. Nem igazán. - mosolyogtam.
- Értem. Nekem mennem kell dolgozni.
- Oké. – mosolyogtam. Még egyszer megöleltük egymást, és elment. A szobámba mentem letusolni, mivel még mindig az utcai szakadt ruhámban voltam. Letusoltam, kinyitottam a szekrényem, ami már tele volt (mivel ugye múltkor vásároltunk). Felvettem egy szürke melegítőt, meg egy fekete pólót.
Majd a konyhába vettem az irányt, hogy igyak.
- Hali. – köszöntem Harryéknek, de valami nagyon fontosról beszélhettek, mert csak legyintettek egyet mind a ketten. Hát jó. Csináltam magamnak egy kakaót, és visszamentem a szobámba. Nézelődtem össze-vissza, de nem igazán tudtam mit csinálni. Úgyhogy visszamentem a konyhába, és elmostam a bögrém.
- Na, nekem mennem kell. – állt fel Mr.Cowell az asztaltól. – Vigyázz a házra, Aurora.
- Igenis, főnök! – szalutáltam, nevetve. Ő csak megrázta a fejét, és elment.
- Harry…
- Hmm?
- Gyere! – fogtam meg a kezét, majd a szobámba húztam. – Megmutatnád, hogy kell ezeket használni? – emeltem fel az íróasztalomról az újdonsült laptopom és telefonom.
- Hát persze. – ült le az ágyra. – Add ide. – én meg a kezébe nyújtottam a laptopom, és leültem mellé. Szépen megmutatott mindent. Szerintem enyhén kikészíthettem, mert vagy ötször el kellett magyaráznia mindent mire megértettem. De most már legalább tudom használni.
- Köszi. - néztem rá hálásan.
- Á, semmiség. – rántotta meg a vállát. – De most már mennem kell. A fiúk várnak. – mosolygott, miközben felállt az ágyról.
- Oké. – ugrottam fel én is az ágyról, és kikísértem Harryt.
- Holnap… - kezdte el a mondandóját a bejárati ajtóban, de nem bírta befejezni, mert egy csomó fénykép kattant el. Így aztán gyors elment, és elhajtott a kocsival. Szupi. Azt hiszem, nem fogom megtudni, mi lesz holnap. Amúgy mit kerestek itt a fotósok? És miért fényképezgettek?
Visszamentem a szobámba, ledőltem az ágyra, és a párnába fúrtam a fejem. Szépen lassan elaludtam.
Margaret ölében keltem fel.
- Jól vagy? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Aha. Miért?
- Csak mert nagyon piros vagy, és tiszta víz. – fogta meg a homlokom.  – Te lázas vagy. Egy pillanat. – állt fel az ágyról, és elrohant. Felkeltem és megmostam az arcom, majd visszadőltem az ágyba. Aztán bejött Margaret egy pohár vízzel.
- Ezt kapd be! – adta a kezembe. Én pedig bekaptam a gyógyszert. – Kérsz valamit?
- Nem, köszi.
- Jó, akkor aludj. – húzta be a függönyeim.
- De nem vagyok álmos. Maradj itt, és dumáljunk. – ültem fel.
- Hát jó. – ült le mellém. – Mit csináltál, míg nem voltam itthon?
- Harry mutogatta, hogy kell használni a laptopom, meg a mobilom. 
- Ó, szóval Harryvel voltál. – mosolygott.
- Aha. – mosolyodtam el én is. -  Aranyos srác.
- Igen. Holnap korán kelj, mert jön Mr.Dempsey.
- Ki?
- Mr.Dempsey. A magántanárod. - mosolygott.
- Ó, oké. Szerintem én letusolok még egyszer.
- Oké. Kérsz enni?
- Aha, köszi. De majd kiszolgálom magam. - mosolyodtam el.