17. Chapter ~ Hazaérkezés

Sziasztok!

Hűűű, több mint egy hónapja nem volt rész... Nem semmi. Sajnálom, hogy nem hoztam csak megpróbáltam, hogy összejöjjön az a 10 komment (mert gondoltam, hogy a 31 feliratkozó közül 10 tudd írni komit) de nem igazán jött össze, én meg nem igazán akarom tovább húzni az időt. Rengeteg nézitek még így is a blogot pedig nincs új rész, a részeket egy csomóan nézik... Nincs miért panaszkodnom. Pedig mostanában nagyon sokat panaszkodtam (akik a csoportban vannak tudják)

Szóval sajnálom! Ezt a részt megpróbáltam hosszúra megírni és jóra, nagyon jóra. Majd ti eldöntitek mennyire sikerült. xoxo

Nem sokkal később Kathrine kopogtatott a fürdőajtón.

- Aurora! Megnyugodtál? Kijönnél? - tipikus Kathrine. Soha nem szokott bocsánatot kérni. Mindig is túl büszke volt hozzá, de nem hibáztatom, én is ilyesmi vagyok.

Letöröltem az arcomról könnyeim, felkászálódtam a zuhanyzó tálcáról és kimentem. Rámosolyogtam Kathrinere. - Kész a vacsora - közölte vigyorogva. Tudta, hogy nem haragszom. Kiolvasta a szememből. 
- Oké, jövök - bólintottam, és leültem az étkezőasztalhoz. Kathrine megterített. Megcsinálta a vacsorám. Nekem csak meg kellett ennem. Miután gyorsan megköszöntem Istennek az ételt, neki láttam elfogyasztani. Az Árvaházban mindig megköszöntük az ételt. Ez a szokásom még most se múlott el. Nem igazán beszélgettünk vacsora közben. El voltam foglalva a gondolataimmal, ami most anyám körül forogtak. Talán tényleg hagynom kellene, hogy megmagyarázza. Hogy elmondja mért tette. Elvégre mindenkinek jár egy második esély, nem? Mégis csak az anyám. Hibázott, súlyosat, de... az édesanyám. 
NEM! - kiabáltam magamnak - AURORA, NEM VAGY ÉSZNÉL! AZ ANYÁD ÁRVAHÁZBA ADOTT. NEM KELLETTÉL NEKI. NEKED SE KELLJEN. SEMMI SZÜKSÉGED RÁ. 

A kissé szürkés, ködös képből ítélve rájöttem, hogy álmodom – és abból is, hogy nem Kathrinenél voltam, hanem Harry lakásán. Az ő lakásán, és nem a fiúkkal közös házukban. -
A háza az álmomban hatalmas volt. Barna és tengerészkék színekben pompázott. A kanapén ültünk. Harry a távirányítót babrálta, valami jó kis csatornát keresett.  Én mellette ültem, és a tévét néztem.
- Még ma odakapcsolsz egy jó csatornára? – sóhajtom. Harry nevetve átkarol. A gyomrom megremeg. A gyomrom? Az egész testem beleremegett az érintésébe. Mért van ilyen hatással rám ez a srác? Mit akar tőlem? Harry a következő pillanatban a kezével az állam alá nyúl és maga felé fordítja az arcom, hogy a szemébe nézhessek. Ettől még inkább bizsergek. A hasamban repkednek a lepkék. Atyavilág… Valaki mondja már meg, hogy mi ez. Azok a gyönyörű zöld szemek.
- Min gondolkodsz? – vigyorgott.
- Öhm, semmin. – motyogtam és a fülem mögé tűrtem a szemembe lógó tincseket. Harry közelebb hajol. A szívem vadul dobbog. Meg akar csókolni?! Harry ajka az enyémet súrolja, és akkor... BUMM! Felébredek. A francba! 
Kathrine keltett fel, azt mondta.kész a reggeli, le kellene menni. Gyorsan felöltözöm, majd.lemegyek reggelizni egy kis Kathrine-féle rántottát. A kanapén ülök és a TV-t bámulom mikor megcsörren a telefonom. Margaret hív. - Szia - veszem fel mosolyogva a telefont. - Aurora... Eltévedtem. - Tudod, hogy mi az utca neve ahol vagy? - kérdezem azonnal. - Nem. Fogalmam nincs - motyogja, kissé kétségbeesetten. - Hogy néz ki a hely? - Keskeny utak. Szűkösen lhelyezkedő, kis házak, és egy hatalmas fűzfa. - Á, tudom hol vagy - ugrok fel - Mindjárt oda gyaloglom. El ne menj! - mosolygok, majd kinyomom a telefont. Magamra dobom a szandálom. - Kathrine! Elmentem! Mindjárt itt vagyok! - kiabálom Kathrinenek, majd kimegyek. Kathrine háza egy kisebb domboldalon van. Ha leérek ezen a lejtőn, amin most haladok - ott lesz a fűzfa és Margaret is. Egyre gyorsabban gyaloglom. A tempómra a lejtő is rásegít. Aztán meglátom Margaretet. Két kezét magasba emelve integet - inkább kalimpál - nekem. Mikor hozzá érek, jó erősen magamhoz szorítom. Hogy nekem mekkora szükségem volt már erre a nőre. Azt se tudom eddig, hogyan bírtam ki nélküle. - Annyira sajnálom! - motyogtam bűntudatosan. Úgy éreztem mindenképp élőben is bocsánatot, kell, kérjek a kalandomért. - Felejtsd el! Én is megtettem. - mosolyodik el és megpuszilja a fejem búbját. Majd a kocsiba ülünk és elindulunk Kathrinehez.

***

Margaret leparkolt a házuk elé, én meg teljesen megmerevedtem. Atyagatya. Én oda nem akarok bemenni! Én oda nem megyek be! Ellehet felejteni! Most! Szorosan kapaszkodtam az ülésbe. A biztonsági öv még mindig biztonságban tartott attól, hogy kiszálljak és Simon - bocsánat, Mr. Cowell - leszedje a fejemet. Legszívesebben fogtam volna magam és visszaszaladtam, volna Kathrinehez. Nem akarom lefejeztetni magam.
- Ne aggódj, kincsem! - nevetett Margaret. Persze, ő könnyen beszél. Simon, oppsz, Mr. Cowell szereti őt, soha nem bántaná. Ellentétben velem, akinek legszívesebben leszedné a fejét.
- Én itt maradok! - jelentettem ki határozattan. Szememmel a házukat pásztáztam és még mindig erősen, kapaszkodtam az ülésbe. A tenyerem izzad, a szívem a torkomba dobog, és azt hiszem, meg fogok halni.
- Dehogy maradsz - szállt ki a kocsiból Margaret és az én oldalamra jött, majd kinyitotta az ajtót - Gyere - csatolta ki az övem, én viszont továbbra is az ülést markolásztam és a tekintettem még mindig a házukon időzött, ahonnan ebben a pillanatban jött ki Simon, vagyis Mr. Cowell. Na ne! Meg fogok halni! A tekintettem nem vettem el róla, de biztos vagyok benne, hogy látta benne a félelmet. Amit ő okozott. Simon tekintete zavart volt. Gondolom, nem értette mi folyik itt.
- Mit keresel itt Margaret? - ment közelebb Mr. Cowell a feleségéhez.
- Mi az, nem örülsz nekem? - vigyorgott Margeret és Mr. Cowell nyakába ugrott. Ő pedig megcsókolta. Á, kicsit se éreztem kellemetlenül magam. Elengedtem az ülést, és a körmeimet kezdtem el pásztázni. Lassan le kellene vágni őket - agyaltam, hogy eltereljem a figyelmem az elkövetkezendő beszélgetésről, de nem igazán ment. Akár mennyire is próbálkoztam. Mint mondjak Simonnak? 'Sajnálom, hogy nem fogadtam szót önnek és a feleségének és börtönbe kerültem. Sajnálom, hogy neveletlen vagyok, de nem volt aki neveljen. Sajnálom, hogy szégyent hoztam magára Mr. Cowell!"
- Aurora! - jött azonnal hozzám Mr. Cowell, miután elengedte Margeretet. Megremegtem, és újra az üléshez kaptam. Erősen markoltam és a tekintettem a házon maradt. Előre néztem, csak a házat. - Aurora, minden rendben veled? - fogta meg a kezem. Mi van?! Mi?! Én ezt nem értem. Tisztára összezavaródtam. Vagy megint csak álmodom, mint a Harry-én csókot? De hát most nincs az a fura zavaró érzés. Rendesen látok mindent. Ez tuti nem álom, de akkor mit csinál Simon, vagyis Mr. Cowell? Mért fogja meg a kezem? Egyáltalán mért kérdezi, hogy minden rendben-e velem? A-a, ez így nagyon nem stimmel. Ez nem tetszik. Hahó, valaki magyarázza, meg mi folyik itt. Gyorsan kihúztam a kezem a kezei közül.
- Jól vagyok - közöltem közömbösen. - A fiúk kifizették az óvadékot, ami nagyon rendes dolog volt tőlük. Aztán Harry elvitt Kathrinehez, aki gondomat viselte. Jól vagyok. - hadartam el dühösen. Az agyam csak úgy fortyogott a dühtől. De miért is vagyok mérges? Simonra? Azért, mert ő mérges volt rám? Mert ott hagyott a börtönbe? Vagy, mert leüvöltötte a fejem? De mindezt jogosan tette. Aurora, higgaszd le magad. Ez már sok. Mr. Cowell - akár mennyire is rideg elsőnek - nagyon jó fej és szeretetre méltó és megértő. Befejezhetnéd ezt a pofátlan viselkedést! Nem érdemli meg. Gyorsan egy bocsánatkérő mosolyt lövelltem Mr. Cowell felé, ő pedig elmosolyodott. Ó, szóval akkor ez most azt jelenti, hogy tűzszünet van? Hát, remélem.
- Hogyhogy hamarabb hazajöttél? - fordult Mr. Cowell Margaret felé. Én pedig kiszálltam a kocsiból.
- Szükség volt rám.
- Felhívtad Margeretet?
- Mi?! Nem. - ráztam a fejem hevesen - Mrs. Cowell...
- Margaret - javított ki mosolyogva Margaret.
- Margaret felhívott én meg nem akartam neki hazudni. Előbb-utóbb úgy is rájött volna, és úgy gondoltam jobb, ha tőlem tudja - magyaráztam hevesen. Mr. Cowell bólintott.
- Na, Simon drágám, segíts, kérlek a bőröndökkel - ütögette meg Margaret mosolyogva Mr. Cowell hátát és a csomagtartóhoz ment. Én pedig kelletlenül álldogáltam a kocsi mellett. Most akkor ez azt jelenti, hogy én és Mr. Cowell kibékültünk és újra velük lakhatok, vagy mi? Ez nekem nagyon nem villi. Karba tett kézzel a kocsinak dőltem és vártam, amíg valaki nem szól valamit.  - Aurora, édesem, nyugodtan menj be. Mindjárt mi is megyünk - mosolygott Margaret.
- Oké - motyogtam és besétáltam a házba. Legnagyobb meglepődésemre a fiúk a nappaliban ültek és playstationoztak - talán nem is olyan nagy meglepettségemre -.
- Ro! - ugrott hozzám Louis és megölelt, én pedig vigyorogva öleltem vissza. Már jó rég láttam ezt a srácot.
- Szia Louis! - mosolyogtam, majd eltoltam magamtól. - Sziasztok! - öleltem meg őket, és leültem közéjük Harry megvető pillantást lövellt felém, mire én teljesen összezavarodtam. Neheztel rám? De hát miért? Mit tettem.
- Kibékültetek Simonnal? - vigyorgott rám Zayn.
- Azt hiszem - mosolyogtam bizonytalanul - Pontosabban erősen remélem. 
- Tudod, miután elmentél, átjöttünk és beszéltünk vele. Elég érdekes egy beszélgetés volt, de majd elmeséli Simon. - mosolygott Niall.
- Még mindig nem tudom elhinni - mormolta Liam. - Mégis hogyan? Ha Aurora... - nem fejezhette be a mondatot, mert Louis neki dobott egy párnát. 
- Majd Simon elmondja! - jelentette ki ellentmondás nem tűrő hangon. Oké. Elvesztettem a fonalat. Mi van?!
- Mit mond el Simon nekem, mikor és miért? - kérdeztem azonnal követelőzve.
- Majd elmondja! - nyugtatott meg Niall. Pontosabban csak próbált, mert csak még idegesebb lettem.
- Ne titokzatoskodjatok már! Mindjárt felpuffadok idegességembe  Beszéljetek, ne csak  motyogjatok, meg titkolózatok! Gyerünk, halljam! - követelőztem. Most már igazán kíváncsi voltam mi ez. Mégis mi folyik itt? Egy napra nem vagyok Londonban és elvesztem a fonalat.