5.Chapter ~ Újra az utcán

Sziasztok!

Hát itt a következő rész!

Nagyon köszönöm a komikat, a tetszikeket. És köszönöm, az új feliratkozóknak, hogy feliratkoztak! 

Annyira jó látni, hogy egyre többen nézik a blogot :D Lassan meglesz az 1000 látogató, ami nagyszerű érzéseket vált ki belőlem! (ezt aztán megfogalmaztam xd)
Visszajelzéseket kérnék! *-*

Aztán, aki még nem tette volna meg, az lépjen be a csoportba: https://www.facebook.com/groups/183283715149349/

Óóó, és ma lesz a Kiss You klipp premiere!

"Oh, I just wanna show, you off to all my friends, 

makin' them drool down their, chinny, chin, chins

Baby be mine tonight, mine tonight, baby be mine tonight yeah"

Bementem a szobámba, és átvettem a szakadt ruháim. Simon szavai mélyen érintettek. Fáj, hogy nem bízik bennem, és azt hiszi, hogy én lopnék tőlük. Jó, mondjuk alig ismer, és én is alig ismerem őt, én sem bízom meg benne. Nem kerültünk olyan közeli kapcsolatba, mint Margarettel. Viszont a bizalom érdem. Nem lehet csak úgy megadni, de időm se volt kiérdemelni. Ilyenek lennének az emberek? Minden apró dologért elítélnek, és akkor sem bíznak meg benned, ha a párjuk ezt megtette? Ezek szerint igen. Nem ilyennek képzeltem a való életet. Azt hittem, itt majd valami jobb vár rám, mint az árvaházban, de tévednem kellett.
Miközben gondolkoztam, elővettem a zacskót, és beleraktam a ruháim. Az itt kapottakat nem, csak azokat, amiket hoztam. Pár perc múlva halk kopogást hallottam. Nem válaszoltam, nem mozdultam, egyszerűen csak folytattam az ágyam beágyazását és a szobám rendbetételét. Ha már
eddig itt lehettem, tartozom annyival, hogy rendet rakok magam után.

- Hova mész? – kérdezte halkan, szinte suttogva Margaret, miután benyitott. Én csak ránéztem a könnyeimmel küszködve, aztán odamentem hozzá, és jó szorosan magamhoz öleltem. Talán életemben utoljára öleltem meg azt a nőt, akit egy nap alatt megszerettem. Aki egy nap alatt megszerezte a bizalmam. Aki megmentette az életem, miatta nem fagytam halálra az utcán. Viszont most megint visszatérek, és lehet, hogy ugyanez lesz a sorsom. Talán az ég is úgy akarta, hogy az utcán érjen véget az életem, és a sorsba senki sem tud beleszólni.
Margaret arcon puszilt, a könnyeim pedig megjelentek az arcomon. Soha többé nem láthatom…

- Ne menj el. Simonnal majd lerendezem ezt az egészet. Nem kell miatta elmenned – rázta a fejét. – Tényleg megbeszélem vele. Te csak ülj le, és pihenj. Hozzak enni vagy valami? – hadart, és mutogatott mindenfelé. Annyira fáj, hogy itt kell hagynom

- Még egyszer köszönök mindent. Szia – köszöntem el, és kifutottam a szobámból. Nem néztem vissza, nem akartam visszanézni, csak futottam le a lépcsőn. Mivel a fiúk értetlenül néztek rám, egy pillanatra megálltam. 
- Hová mész? – kérdezte Niall döbbenten.
- Mi ez a cucc? – tudakolta Zayn.

- Miért sírsz? – tette fel a következő kérdést Harry. 

- Válaszolnál? – csattant fel Liam. Igazán nem értettem, mi oka van felháborodni. Ha esetleg nem kérdezgetnének egymás szavába vágva, még válaszolni is maradna időm, így azonban a mondandójukat is nehezemre esett felfogni.
- Sziasztok, fiúk – a kérdéseikkel nem törődve intettem egyet nekik, és kifutottam a bejárati ajtón. Ezután már csak szépen lassan sétáltam el a háztól, elvégre nem volt miért sietnem. Úgy sem jönne senki utánam, Margareten kívül senki nem jönne utánam. Hiányozni fog, nagyon. Őt is elvesztettem, pont mint Kathrinet. Ő is csalódott bennem. Neki is fájdalmat okoztam, mindenkinek fájdalmat okozok. Nem csak a szeretteimnek, saját magamnak is, de nem tehettem mást. Nem akartam, hogy az én hibámból összevesszenek Simonnal. Ezt meg kellett akadályoznom. Nos, sikerült, csak a magam kárára. De ennyit meg kellett tennem Margaretért és Mr.Cowellért.
Sötét volt, sajnos korán beesteledett. A nap pár perc alatt eltánt a házak mögött, anélkül, hogy észrevettem volna. Hamarosan már csak a lámpák világították meg az utcát. Próbáltam keresni valami helyet, ami szélvédett, hogy ne fázzak annyira, bár most, hogy alig láttam valamit, ez még nehezebben ment. Sajnos februárban, a nagy hidegben nem igazán segít egy szélvédett hely. Viszont még mindig jobb, mint a semmi.
Nem értem, miért gondolja Simon, hogy én lopnék tőlük. Vagyis miért gondolja azt, hogy ha én lopok attól a bácsikától, akkor tőlük is lopni fogok. Mi okom lenne a lopásra? Semmi. Nem tudom, mit gondol rólam. Olyan jó lenne, ha tudnék olvasni a gondolataiban! Megkapok tőlük mindent, aztán megszököm a cuccokkal együtt? Annak mi értelme lenne? Én ezt nem értem. Valószínűleg nem is fogom megérteni, ez valami olyan dolog lehet, amit csak az ért, aki idekint született és itt is nőtt fel. A szívemben tátongó ürességen kívül még egy hátránya volt az elrohanásomnak: most megint koslathatok kaja után. Nagyszerű. Lopni semmiképpen sem akarok, azt hiszem, egy életre megtanultam a leckét. És mi van akkor, ha visszamennék az Árvaházba? Ott van Kathrine, vele talán kibírom valahogy ezt a 2 évet. 18 évesen mindenkit az útjára engednek, jó esetben olyan munkával, amiből meg tudsz élni. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha visszamennék. Ott legalább nem fagynék halálra. Enni is kapnék, igaz moslékot, de még mindig jobb, mint a semmi. Inni is ihatnék, és nem kaparná a torkom ez az izé.Nem! - kiáltottam fel magamban. - Nem fogok megfutamodni! Nem megyek vissza arra a borzalmas helyre! Hogy juthatott ilyen még csak az eszembe is? Normális vagyok én? Minden bizonnyal nem, ha feltettem ezt a kérdést. Végre kiszabadultam onnan, most meg visszamennék? Fogalmam nem volt, hogy hol vagyok. Leültem, és megpróbáltam elaludni, bár igaz, nem sok sikerrel. A fogaim csikorogtak, remegtem, fáztam, és biztos voltam benne, hogy nem érem meg a másnap reggelt. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam elaludni. Közben az agyam folyamatosan kattogott. Mégis hogy lophattam? Jó, éheztem, de ez akkor sem lehet kifogás. Valószínűleg a bácsi is éhezett, akitől elvettem azokat a kifliket. Velem ellentétben azonban ő legalább tisztességes módon próbált ételhez jutni. Megértem, Louis miért akadt ki annyira, ellenkező esetben én is mérges lennék. Kereshettem volna máshol, vagy kérhettem volna kölcsön is. Legrosszabb esetben áttúrhattam volna a kukákat, mint bármely hajléktalan, de nem. Loptam, ezzel bajt hozva magamra. Talán ha nem lopok, még most is Margeretéknél lennék. Talán épp társasoznánk, forró teával a kezünkben. Már a gondolattól is megszomjaztam, és a rossz érzés erősebben tört rám, mint eddig bármikor. Próbáltam leállítani az agyam, kisebb-nagyobb sikerrel. Minél tovább próbálkoztam, annál könnyebben ment, azt hiszem, közeledtem a fagyhalálhoz. Vagy legalábbis a kómához. 
Fogalmam nincs, mennyi ideig lehettem ott, de egyszer csak egy meleg kéz ért hozzám, amire felriadtam.