10.Chapter ~ Egy másik Aurora

Haliihóó! :D
Meghoztam az új részt, köszönöm a kommenteket, sokat jelentenek, ahogy teszikek is!
A rendszer olvasók száma egyre nő, aminek megint csak nagyon örülök :D
És a másik aminek nagyon örülök, hogy most időbe tudtam hozni a részt ^^
Igazán büszke vagyok magamra...!
Remélem ti is rám...xD
Na, tényleg nem rizsázok...ITT A RÉSZ:

Korán keltem, hogy el tudjak szökni, mielőtt Simonék felébrednek, mert nem hiszem, hogy tudnék rá bármilyen indokot mondani. Mondhatnám, hogy az Árvaházba megyek, de akkor biztosan jönne velem Anyu is. Szóval ez se jó. Mindenesetre nem jött össze, mert a konyhába összefutottam Margarettel, vagyis anyuval.

- Hát te? Ilyen korán, mit csinálsz a konyhába?

- Ööö, nem bírtam aludni. - vontam meg a vállam, és mellé ültem. - És te?

- Elutazom. Csak pár napra. - magyarázta mikor meglátta tágra nyílt szám.

- H...hogy elutazol?

- Igen. Üzleti út. New Yorkba kell mennem, kb. 1 hétre.

- New Yorkba? - kérdeztem, nagy kerek szemekkel. - Mért nem szóltál?

- Nagyon elbeszélgetettek Harryvel, és 6 óra körül el kellett mennem, és későn értem haza, mikor már aludtál. Így aztán...

- Értem. Mikor mész? - húztam el a szám.

- Most indulok a repülőhöz. - kelt fel, és a felemelte maga mellől a bőröndjeit. - Nagyon vigyázz magadra, és jó legyél. - puszilta meg a homlokom. - Ne keveredj bajba. - mosolyodott el.

- Nem fogok. - motyogtam. Még, hogy nem fogok... Elég nagy balhét készülök megtenni, és meg is fogom! A barátaim az elsők! Ha ők sokszor nem is álltak ki mellettem, én kifogok, mert azért sok mindent köszönhettek nekik!

- Simon még alszik, csak csendesen. - ölelt meg.

- Oké. Szia, és vigyázz magadra. - nyomtam egy apró puszit az arcára.

- Szia, kincsem. - mosolygott, és elment. Amint eltűnt a látóképből azonnal a szobámba rohantam felöltözni. A térdig érő sötétkék farmerom húztam fel, egy piros felsővel. Aztán a hátsókertbe mentem Margaret biciklijéért. Szerintem nem bánja, ha elviszem. Amúgy se tudja meg. Ráültem a biciklire, és a Rich által lediktált címhez mentem. Egy kis keresgélés után megtaláltam. A köveket útközben gyűjtöttem. Nagydarab, rücskös kövek voltak. A szívem erősen zakatolt. Nem féltem. Ilyet nem először csinálok. Egyszerűen csak izgultam. Majdnem, mint a lopásnál. De ott féltem is. Féltem, hogy nem sikerül. Most viszont teljesen biztos voltam a dolgomban. A Montgomeryéknek hatalmas vaskapujuk van. A papucsomat átdobtam a kerítésen. A bal lábammal, a vaskapu alsó lyukára léptem, majd egyre feljebb. Közben a kövekkel teli zacskót a kezembe tartottam. Ezáltal sokkal nehezebb volt a mászás. A tetejére érve a bal lábamat át tettem a másik oldalára, és lefelé lépkedve, lemásztam a kerítésről. Majd futni kezdtem a házat a bal oldaláról közelítettem meg. A fa tövébe borítottam a zsák tartalmát, és a bal és a jobb kezembe is egy-egy követ fogtam. Az első ablakhoz futottam. A szél csak úgy fújta a hajam. A hűvös szellő megnyugtatott. Csak egy dolog vezérelt: Kárt okozni a Montgomeryknek! Megérdemlik! Nem csak engem, de a barátaimat is bántották! Ezt nem fogom annyiban hagyni.

Így aztán céloztam, és bedobtam az ablakot. Az üveg hatalmas reccsenéssel milliókra törött és szerteszét hullott. A kő a ház nappalijába hatolt.

Boldog voltam. Szörnyen boldog! Vigyorogtam, mint valami őrült, és azonnal a következő ablakot céloztam. Az is épp úgy, mint az előző ripityára tört. Ugrálva, visszarohantam a fához, ahol a köveket hagytam, és újabb két követ fogtam a kezeim a közé.

A harmadik ablakhoz rohantam, amit megint csak sikeresen betörtem. Élvezet volt ezt tenni a "családom" házával. Hihetetlen érzés volt. Szabadság érzetem volt. A negyedik ablakhoz mentem volna, mikor egy vénboszorka jelent meg, nem túl messze tőlem.

- Ki vagy te, szajha? - kiabált. A vénboszinak undorítóan zsíros vörös haja volt, és elég terebélyes asszonyság volt. Futni kezdtem. Tudtam, hogy lebuktam, de nem érdekelt. Tudják csak meg kivel állnak szemben. Jegyezzék csak meg a nevem. Véssék jól az agyukba! "Aurora, a kis árva, aki jól megbosszulta, hogy bántották!"

- Gyere ide! - ordította torkaszakadtából. Hátra felé kezdtem futni.

- Dehogy megyek! Hülye azért nem vagyok!  Ha odamennék, akkor elkapna! - vigyorodtam el, majd megint előre fordultam, és úgy futottam.

- Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te? - ordított. Én már a kapuhoz értem, és mászni kezdtem. - Gyere le onnan! - ért utol.

- Á-á - ráztam az ujjam, a kapu tetején ülve. - Felejtős asszonyság! Mért mennék, he?

- Szállj le a kapuról! Most azonnal! - visított.

- Bocs, de nincs szárnyam. Vagy maga lát itt valamit? - néztem a hátamra. - A viszontlátásra! - kezdtem el nevetve lemászni a kapuról.

- Felfoglak, jelenti!

- Jelentsen csak! Engem aztán nem érdekel! Ja! Aurora Cowell a nevem! - legyintettem, és a biciklihez mentem. A vénboszi idegbetegen nyitotta ki a kaput. De már késő volt. A biciklin ülve indultam meg hazafelé.

- Csak, hogy máskor ne packázzanak ki a barátaimmal! - kiabáltam hátra.

- Ezt még megkeserülöd! - ordította. Hatalmas vigyorral az arcomon, szántottam az utcákat. A hűvös szél lobogtatta sötétbarna szinte fekete,  hajamat. Imádtam ezt az érzést. Kicsattansz a boldogságtól, csak nevetni tudsz, az arcodon érzed az április végei melegben a kellemes hűsítő szellőt. A fülemben a halk szellő suhogását hallottam. A szemem előtt a törött üveg darabkák voltak. Újra és újra lejátszódott a fejemben, ahogy eltalálom az ablakot, és annak üvege milliókra törik. Csak ez járt a fejemben. Észre se vettem, és már a kapunk előtt fékeztem le. A biciklit a hátsókertbe toltam.

- Hol voltál? - kérdezte hirtelen Simon. Azt hiszem a szívem kihagyott egy dobbanást. Azonnal megfordultam a tengelyem körül, és Simont pillantottam meg.

- Jézus, de megijesztettél. - ráztam a kezem. - Amúgy csak biciklizni voltam. - adtam be az előre eltervezett magyarázatom. - Remélem nem baj, hogy kölcsön vettem Margaret bicikliét. - motyogtam, halványan mosolyogva.

- Dehogy. - mosolyodott el Simon. - Margaret elutazott.

- Tudom. Reggel mesélte a konyhában - mutattam a hátam mögé - nem bírtam aludni, így aztán korán keltem, és találkoztam vele.

- Értem. - motyogta.

- Figyelj, Simon... - ültem le mellé a padra - Kérhetnék egy kis pénzt? Szeretnék a gyerekeknek venni tejet. Az árvaházba. - magyaráztam.

- Persze. - mosolyodott el, és a pénztárcájáért nyúlt - Mennyi kell?

- Hát elég sok tej kellene. - motyogtam szégyenlősen - Adj annyit amennyi szerinted elég, úgy 50 éhező gyereknek. - mosolyodtam el fájdalmasan. Simon egy elég nagy összeget nyomott a kezembe.

- Vigyelek el?

- Jó lenne. - mosolyodtam el.

- Akkor menjünk.

Simon még visszament a házba a kocsi kulcsért én pedig az autó ajtajának támaszkodva vártam rá.

- Mehetünk. - mosolygott. Kinyitotta a kocsit, majd mindketten beszálltunk. Az út alatt szólt a rádió, de mindketten néma csendben bámultunk ki az ablakon. Az agyam a vénboszi szavain kattogott.

"Mi van, ha tényleg feljelent? Betörtem 3 hatalmas ablakot. Simán lecsukhatnak. Még a nevem is megmondtam. Hogy lehetek ilyen hülye?? Margaret szörnyen mérges lesz! Simon meg... Te jó ég...

Nem, Aurora! Nem fognak! Ennyi."

A gondolataim gyorsan elterelődtek Harry arc puszijára.

Miért adta nekem? Miért puszilt meg? Bár, az bizonyos, hogy a lábaim szó szerint beleremegtek. Mért éreztem ezt? Mért imádom annyira a mosolyát? Talán tényleg tetszik nekem, ahogy Simon mondta? Többet érzek iránta barátságnál? Talán ez a szerelem? Azelőtt soha nem éreztem ilyesmit fiúk közelébe. Csak Harry és Zayn közelébe érzem azt, hogyha hozzá mérnek, akkor megremegnek a lábaim. Szóval, ha ez a szerelem, akkor Zaynbe is... szerelmes vagyok?

***

- Sziasztok - mosolyogtam a kis árva porontyokra. - Hoztunk nektek tejet. - mutattam hátra a tejet cipelő Simonra. - Kértek belőle?

- Persze - ordítottak fel a gyerekek. Az ebédlő visszhangzott a boldog gyerekektől.

- Ez aranyos volt tőled, kincsem. - ölelte át jobb karjával a vállam Kathrine.

- Tudom, milyen éhezni. Aztán meg... Simonnak köszönd. - mutattam Simonra, aki épp Dianeval beszélgetett. Diane, Lizi barátnője. Ő csak 8 éves. Aranyos teremtés. Szőkés barna rövid haja van. Imádom, a kis csajt. Örök mozgó. Viszont ha szomorú... Egy szót nem szól, csak a kerti padon ül. Egyedül. Ilyenkor senki és semmi nem tudja megvigasztalni. Ezért kicsit aggódom is érte. Hatalmas szüksége lenne egy édesanyára. Remélem, egyszer majd örök befogadja valaki. Valaki, aki olyan, mint Margaret. Megértő, szerető, megbízható, kedves, és még sorolhatnám.

- Neki már megköszöntem. - mosolyodott el. Aztán pár percig csöndben bámultuk a vidám gyerekeket. Nagyon örültek a tejnek, és én is kicsattantam a boldogságtól. Ahogy isszák a tejet. Boldogan. Végre boldogok lehettek, és ez engem is boldoggá tett. Elmélkedésem, Kathrine zavarta meg. - Nyugdíjba megyek. - szólt hirtelen.

- He? - ráncoltam a szemöldököm.

- Nyugdíjba megyek, Aurora. Ez azt jelenti, hogy többet nem kell bejönnöm az Árvaházba, de azt, amit egész eddig ledolgoztam, megkapom. Érted? - magyarázta.

- Ööö, nem igazán - néztem rá furcsán, várva, hogy megmagyarázza rendesen.

- Mindegy. A lényeg, hogy most már nem kell az Árvaházban lennem. - mosolyodott el - Bár nagyon fognak hiányozni a gyerekek, és ez a hely is. Bár mindig el fogok jönni, azért furcsa lesz. - húzta el a száját.

- Értem. - bólintottam. Teljes mértékben megértettem Kathrinet. Mindig is szeretett itt dolgozni. Szerette a gyerekeket. Szegény árva porontyokat sajnálom. Kathrine volt az egyetlen, aki kedves volt velük, viszont ha elmegy... Elmélkedésem a telefonom csörgése zavarta meg. Harry hívott. Harry...

- Szia - szólt a telefonba. - Otthon vagytok?

- Nem. Az Árvaházban vagyunk Simonnal, de nemsokára otthon leszünk. Miért?

- Ja, értem. Csak mert itt vagyok nálatok, és senki nem nyitott ajtót.

- Mindjárt otthon leszünk. Megvársz? - mosolyogtam.

- Persze.

- Köszi. Na hello. - nyomtam ki a telefont mosolyogva. Egyre jobban biztos vagyok abban, hogy tetszik nekem Harry. Harrynek tetszhettek? Beleszeretne egy kis árvába? Lehetséges, lenne? Nem hiszem...