1. Chapter ~ A szökés

Sziasztok! 

Szóval meghoztam az első részt! Igazából nem most akartam felrakni, hanem majd december vége felé. De aztán meg győztem magam, hogy ha megírom az 5.részig, akkor felteszem az 1.részt. És hát megírtam.

Remélem tetszeni fog!

Visszajelzéseket kérnék (komi/tetszik-nem tetszik gomb használata)!

És örülnék ha fel iratkoznál a Rendszeres Olvasók közé!

Hajnali kettő van, már szinte mindenki alszik. Néha-néha lehet hallani gyereksírást, de ez általában így van. Igazából minden este. A nevelők soha nem foglalkoztak velünk. Már délután elcsórtam egy zacskót a konyháról, most abba pakolom azt a 3 szakadt ruhadarabot. Vagyis 2 pólót, és egy pulóvert. Rajtam egy szakadt farmer van, egy rózsaszín póló, és egy fehér pulcsi. Ezek a ruháim vannak. Ezek is az árvaház tulajdonai, de muszáj elvinnem. Ruha az kell, szóval beledobáltam a ruhadarabokat, és indultam ki a kertbe. Egyetlen egy nevelő volt, akit nagyon szerettem, és ő is engem. Anyámként tekintettem Kathrine-re. Mindig mellettem állt, mindig segített nekem. Sajnálom, hogy köszönés nélkül itt kell hagynom, de nem bírom tovább ezen a helyen. Kimentem a kertbe. Leültem arra a padra ahol mindig beszéltünk, és elgondolkoztam. Nagyon fog hiányozni. Írnék neki egy levelet, de nem tudok írni. Ha személyesen köszönnék el tőle, akkor biztos, hogy nem engedne el. Csak abban reménykedhetek, hogy egyszer majd újra találkozunk, és majd bocsánatot kérhetek tőle. Hangokat hallottam a konyha felől. Jobbnak láttam elindulni, még a végén lebukok. Elfutottam a kert végébe, ahol csak egy kis drótkerítés volt. Ezen könnyen át tudok mászni. Átdobtam a szatyrot, és elkezdtem mászni. A szívem hevesen vert, izgultam és féltem. Nagyon. Mi vár rám odakint? Még soha nem voltam az árvaház falain kívül.

Sikeresen átmásztam a kerítésen, és futni kezdtem. Fogalmam nem volt róla, hogy hol vagyok, vagy hogy hova megyek. Csak futottam, az örömkönnyeim pedig megjelentek az arcomon. Mosolyogtam, őszintén. Szerintem életemben először. Aztán befordultam egy utcába, az örömön kezdett elmúlni. Rájöttem, hogy oké, hogy eljöttem, és hogy többet nem kell visszamennem arra a borzalmas helyre. De akkor most mi lesz velem? Hol fogok aludni? Hisz semmi pénzem nincs. És mit fogok enni? Inni? Egyre többet gondolkoztam az ételen, és egyre éhesebb lettem. A könnyeim újból potyogni kezdtek. Leültem egy ház elé, a kis lépcsőfokra és csak sírtam. Most mégis mi a szar lesz velem?

Elővettem az egyetlen fényképem, Katie-ről. Mikor 7 éves voltam, akkor kaptam tőle. Akkor kerültem a legközelebb hozzá. Egyik este sírtam, ő pedig odajött hozzám, a többi nevelővel ellentétben, és megkérdezte mi a baj. Azt mondtam hiányzik az anyukám. 

És akkor odaadta ezt a fényképet és azt mondta: „Itt az anyukád.”. 

„De hisz ez te vagy.” – válaszoltam neki, meglepődötten. 

Ő erre elmosolyodott, és ezt mondta: „Most már én vagyok az anyukád”. 

Pontosan emlékszem erre a beszélgetésre. Ez volt a legelső beszélgetésünk. Azóta meg van a fénykép, és mindig magammal hordom. Elkezdtem hozzá beszélni. „ Katie, most mit csináljak? Itt vagyok tök egyedül a sötétben, a hidegben. Senki sehol. Mi lesz most velem?”

Felálltam, és elkezdtem ugrálni, hátha felmelegedek egy kicsit. Le lehetett fagyni. Igazán csórhattam volna egy kabátot is, vagy legalább egy takarót. Olyan hülye vagyok. Eljövök az árvaházból, minden nélkül. Legalább úgy jöttem volna el, hogy tudom, merre megyek, de azt se tudom, hogy hol vagyok. Itt ugrálok, hajnalban, a februári zord időben, egy szakadt nadrágban és egy pulcsiban. Ennél még az árvaház is jobb, ott legalább nem fagy halálra az ember. Bár ott sincs a legmelegebb. Balszerencsémre az eső is elkezdett esni. Komolyan, ekkora balszerencsét. Hangokat hallottam, valaki jön. Valahova el kellene bújnom. Körbefordultam a tengelyem körül, és megláttam egy fát. Vastag törzse volt, így ha bebújtam mögé nem vehetett észre. Az ember végig ment az utcán. Mázlimra nem vett észre. 

Miután elment, előjöttem, és elindultam valamerre. Egy zsákutcában kötöttem ki. Leültem a földre, és gondolkozni kezdtem, ma már sokadszorra. Mit is fogok most kezdeni az életemmel? Még kiskorú vagyok, így gondolom nem dolgozhatok. Mondjuk tuti nem vennének fel. Elég vicces jelenet lenne, hogy én odaállítok szakadt ruhában állásért. Kaját is kellene valahonnan szereznem. Csak honnan? Ha bemegyek egy boltba, tuti lebuknék. Túl feltűnő jelenség lennék. Várjunk csak! De hisz tegnap péntek volt. Vagyis ma szombat van. És mi van szombaton? Piac! Ott nem veszik észre, ha lopok. Nem szeretnék lopni, de nem tudok mit csinálni. Enni azt kell, és ha nincs mit, hát majd megszerzem. Bármi áron!

Kicsit megnyugtatott, hogy most már legalább lesz valahogy kajám. Aztán, hogy hol fogok aludni… Majd valamit kitalálok.
Szépen lassan elaludtam.