3. Chapter ~ Margaret Cowell

Sziasztok! 

Szeretném megköszönni a kommentjeiteket, és a tetszikeiket. :D Remélem ez a rész is tetszeni fog ;)

Ugyanúgy kérnék visszajelzéseket! 

És még egyszer Boldog Karácsonyt! 

Margaret Cowell

- Ki vagy te, kislány? Mit képzelsz te magadról? – indult meg felém a férfi. Azt hiszem, ő is fortyogott a dühtől.
- Aurora vagyok. – ütöttem be neki még egyet, mielőtt ő teszi meg velem. A kezem! Basszus, ennek milyen vasarca van már. A kezemmel voltam elfoglalva, így nem figyeltem, és megütött. A gyűrűje felvágta arcom. Vérzett, és nagyon fájt. Ezt még megbánja!
- Na, mi van? – kérdezte röhögve. – Megtántorodtál? – nem foglalkoztam vele, meg a hülye a kérdéseivel. Megrúgtam egy elég érzékeny helyen, a nő pedig fejbe vágta egy kukafedővel. Elesett, azt hiszem, elájult. Bár nem hinném, inkább csak elgyengült. Gyorsan megfogtam a nő kezét, és húzni kezdtem. Futottunk.
- Miért csináltad ezt? – kérdezte a nő. – Miért mentettél meg?
- Nem tudom. Csak úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Amúgy nem gondoltam, hogy sikerül megvernem egy ilyen embert.

- Itt fordulj jobbra. – mutatott be egy nagyobb utcára – Ott az autóm. – egy hatalmas kék sportkocsit nyitott ki. – Szállj be.
- Nem. – tettem karba a kezem. Ez meglepte.

- Csak hogy elvigyelek messzebbre ettől az alaktól. Itt még megtalálhat. – győzködött. Mondjuk ez igaz, már biztosan utánunk fut.
- Jó. – adtam meg magam. Gyorsan a nő is beszállt, és rátaposott a gázra. – Szóval maga kicsoda? Mert ön már tudja, hogy Aurora vagyok, de én meg nem tudom az ön nevét.

- Margaret Cowell. – mosolygott rám. – Fáj az arcod?

- Hát igen, egy kicsit.
- Bemegyünk hozzám. Lekezelem.
- Nem kell. Meggyógyul majd az. Én itt ki is szállnék, itt már nem fog rám találni.
- Kérlek. Meg akarom hálálni. Gyere be hozzám, lekezelem az arcod. Meg ha kérsz, adok enni, inni. – Hát, végül is. Ha elmegyek vele, mi bajom lesz? Lesz kajám – ami nem lopott -, lesz vizem - ami nem tiszta kosz –, és nem fog annyira fájni a fejem.
- Hát jó.
- Amúgy mit kerestél a szegény negyedbe?

- Ételt.
- Mert? Nincs otthonod? Szüleid? – én csak megráztam a fejem.
- Tudja, én nem olyan vagyok, aki mindent elmond egy idegennek.

- Akkor ismerkedjünk meg. – mosolygott. – Kezdek én. 38 éves vagyok. A szüleim meghaltak. Simon Cowell felesége vagyok. Nincs gyerekem, pedig nagyon szeretnék egyet. Imádok énekelni. Lakberendezőként dolgozom. Hát azt hiszem ennyi. Szeretnél még tudni valamit?

- Miért bántotta az a férfi?

- Hát... Szóval, az a férfi a volt férjem. Haragszik rám, amiért összeházasodtam Simonnal.
- Miért váltak el?
- Mert folyton ütött. Nem bírtam tovább. – folyt le egy könnycsepp az arcán.
- Sajnálom.
- Semmi gond. – törölte meg a szemét. – Itt vagyunk. – szállt ki a kocsiból. Ránéztem a házra és tátva maradt a szám. Hatalmas ház. – Kiszállsz? – kérdezte mosolyogva Mrs. Cowell.
- Igen. – nyitottam ki a kocsiajtót. – Ez a ház akkora, mint az árvaház. – néztem még mindig tátott szájjal.
- Árvaház? Abban nőttél fel? – upsz. Sikerült kikotyognom. Gratulálok Aurora, ügyes vagy.
- Hát igen. – rántottam meg a vállam. Most már tulajdonképpen fölösleges lenne letagadni.
- Jajj, életem. – ölelt meg. – Tudom, milyen. 5 évig én is ott szenvedtem. – hullottak a könnycseppjeink.  Átéreztük egymás fájdalmát. Ő tudja milyen volt nekem. Megszerettem ezt a nőt. Nagyon szimpatikus. Tudja, hogy én mit éltem át ott. Ez az ölelés olyan sokat jelentett. Szinte elhullottak az eddigi évek fájdalmai. Ott az ajtó előtt öleltük egymást, majd egy csomó villogást láttam.
- Gyere, menjünk be! – tessékelt be az ajtón. Beljebb léptem, és egy kis előszobát láttam meg. – Itt nyugodtan vedd le a cipőd. – mosolygott rám. – Gyere, menjünk a konyhába. – indult meg, kinyitotta az ajtót, és egy nappalit láttam meg. Szép, nagy nappalit.  Kávébarna színű volt, egy kis kékkel színezve. Hatalmas fehér kanapé, egy plazma TV, fotel, meg minden, ami kell egy nappaliba.

 Egy lépcsőn indultunk meg lefelé. Ahogy leértünk a lépcsőn egy hatalmas kék konyha fogadott. Szép ház, az biztos.

- Mrs. Cowell – szólítottam meg. – Maga hogy került az árvaházba?
- Nyugodtan tegezzél. – vigyorgott. – Anyukám négy éves koromban ott hagyott, aztán kilenc éves koromban Greg és Christina befogadott. Rájuk tekintettem szüleimként, de már öt éve, hogy meghaltak. Nagyon aranyos emberek voltak, imádtam őket. Nem lehetett gyerekük, így aztán elmentek az árvaházba, és ott egymásra találtunk. – emlékezett vissza mosolyogva, miközben a szekrényben keresett valamit, amivel lekezelheti az arcom. – Nagyon fáj édesem?
- Most már nem annyira.  Igazából most, hogy beszélgetünk, már lassan meg is feledkeztem róla.
- Á, megvan! Már csak egy vatta kellene. – forgolódott össze-vissza. – Ja, a fürdőben lesz! – indult meg kifelé. – Aurora, nyugodtan igyál. A hűtőben találsz mindent, és tőled jobbra a polcon van pohár is. – kiabált vissza, én pedig levettem egy poharat a polcról, majd kinyitottam a hűtőt. Egy baracklevet vettem ki. Jól esett, végre ihattam. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki ennyi ideig innivaló nélkül.
- Itt vagyok. Na, mutasd azt a pofit. – vigyorgott. Olyan aranyos nő. Megkedveltem. Kb. egy órája ismerem, de már megkedveltem. Csípte az alkohol az arcom. Fájt, nagyon.
- Áuu. – szisszentem fel.
- Sajnálom, de le kell fertőtleníteni. Majd jobb lesz. – nézett rám biztatóan. – Kész is vagyunk. – mosolyodott el, majd a kukába dobta a véres vattákat. – Mit kérsz enni?

- Mindegy. – mosolyogtam.
- Van májkrém, kolbász, virsli. Bármi, amit akarsz. Sonka. – nézelődött a hűtőbe.
- Amit adsz. – néztem rá mosolyogva.

- Akkor összedobok néhány palacsintát. Simon úgy is mindjárt itthon lesz, és az a kedvenc étele.

- Én nem akarok Mr. Cowellel találkozni. – néztem rá félve.
- Mert? – kérdezte meglepetten Margaret.

- Nem hiszem, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok a házatokban. – húztam el a szám.

- Ó, emiatt ne aggódj. Minden rendben lesz. – szólt.
- De…

- Semmi de. Amúgy hogy jöttél el az árvaházból?

- Hát tudod… - most mondjam el? Kedvelem őt, és megbízom benne, csak hát… - megszöktem. – nyeltem egy nagyot. – Te tudod, milyen borzalmas ott lenni, hát én se bírtam tovább így eljöttem.
- És most az utcán kullogsz. – rázta meg a fejét. – Lakj nálunk! – emelte meg a fejét vigyorogva.
- Nem Margaret. Köszönöm, hogy felajánlottad, de én ezt nem fogadhatom el.
- Mért ne fogadhatnád? Én szeretném! Nagyon megkedveltelek, és megmentettél a volt férjemtől. Ennyivel tartozom. Nem akarom, hogy az utcán kullogj. – mosolygott rám, és szinte könyörgő stílusban ajánlotta fel, hogy lakjak náluk.
- De Mr. Cowell mit szólna ehhez?
- Ő  is biztosan, bele fog egyezni. És ez a ház amúgy is az enyém. Az én tulajdonomban áll. Szóval…

- Ne, Margaret, én nem szeretném, hogy miattam vesszetek össze Mr.Cowellel, vagy ilyesmi.

- Nem fogunk. De nem fogom hagyni, hogy az utcán lakj!
- De...

- Nincs több de. Innentől kezdve ez az otthonod, és punktum! Lezártam a témát. - mondta most már dühösen.

- Biztos vagy benne?
- Teljesen. - mosolygott. - Nem fázol?
- De. Egy kicsit.
- Ha kimész a konyhából, jobbra a folyóson van egy kis komód, azon van egy takaró, nyugodtan hozd ide. - mosolygott.

- Oké. Köszi. - kibaktattam a folyósora. Levettem a komódról a fehér takarót, majd magamra terítettem. - Mennyi az idő?

- Mindjárt öt. - mosolygott.
- Mr. Cowell hányra jön?

- Hat. Ja, figyelj, menj tusolj le, a folyosón balra a második ajtó a fürdő. Majd mindjárt viszek valami ruhát. - mosolygott.
- Oké. - mondtam. A takarót a szék támlájára terítettem, és elindultam, majd visszakiabáltam Margaretnek.
- Törölköző hol van?
- A szekrényben. Meg fogod találni. - kiabált utánam, én meg benyitottam a fürdőbe. Letusoltam. Olyan jól esett, ahogy a meleg víz simogatta a testem. Már teljesen át voltam fagyva. Kopogtak.
- Aurora, bejöhetek?
- Egy pillanat. - ugrottam ki a tusolóból. Elővettem egy törölközőt, magam köré tekertem, és kinyitottam az ajtót.
- Ezek az én ruháim. Nem tudom, szerintem nagyok lesznek, de próbáld meg. - adott a kezembe egy szürke melegítőt, egy rózsaszín pólót, és egy szürke meleg pulcsit.

- Köszönöm.
- Szívesen. Amúgy készen vannak a palacsinták. - mosolygott.

- Oké. Máris megyek. - mondtam, majd becsukta az ajtót. Hát, kicsit nagy rám, de ezerszer jobb, mint az a kicsi, koszos cucc ami rajtam volt. Bementem a konyhába, és a szívem hevesen verni kezdett a félelemtől. Ott volt az asztalnál Mr. Cowell.

- Jó estét Mr. Cowell! - köszöntem neki. - Aurora vagyok. - nyújtottam a kezem.

Ő végigmért, és megrázta a kezem. - Simon Cowell.  Nyugodtan tegezz. - engedett el egy vigyort. - Ülj le!

- Köszönöm. - húztam ki a széket. Margaret rám mosolygott, kacsintott egyet, és elém rakott egy vagon palacsintát, majd ő is leült, és neki állt enni.

- Melyik lesz a szobája? - kérdezte mosolyogva Simon.

- A konyha melletti. Már beágyaztam. - mosolygott Margaret. - Holnap elmegyünk vásárolni. - jelentette be. - Veszünk neked pár ruhát. 

- Margaret, én nem szeretném, hogy rám pocsékoljátok el a pénzetek. - néztem rá, miközben már a harmadik palacsintám ettem. Nagyon finom lett.

- Ez nem pocsékolás. Csupán csak a hálánk kifejezése. – mosolygott.
– Nálunk laksz, innentől kezdve mi vagyunk a gyámjaid. Így aztán holnap elmegyünk vásárolni, és mindent megveszünk, ami csak kell. Ruha, telefon, laptop, a szobádba bútorok, díszek, minden, ami csak kellhet. – mosolygott Mr. Cowell is. Azt hittem nem leszek szimpatikus neki. – Írj össze mindent, amit akarsz. – mosolygott.

- Én – én –dadogtam szégyenemben, közben végig a most már üres tálat bámultam. – nem tudok se írni, se olvasni. Az árvaházban nem foglalkoztak ezekkel. – sütöttem le a szemem.
- Ó… - hagyta el Simon száját.
- Nem gond. Hívunk magántanárt, és mindent meg fogsz tanulni. Egy kis akaraterővel.

- Egyáltalán semmit? – kérdezte Simon. Nagyon sokkolta az előbbi mondatom.

- Hát Kathrine tanított egy-két dolgot. Tudok számolni, és tudom az abc elejét is. Le tudom írni a nevem. De ennyi. – rántottam meg a vállam. Simon csak megrázta a fejét.

- Nos, én megyek, keresek magántanárt. – állt fel az asztaltól Simon.

- Köszönöm Mr.Cowell.
- Már mondtam, hogy csak simán Simon. – mosolygott rám. – Köszönöm a vacsorát. – csókolta meg feleségét.
- Szívesen. – mosolygott Margaret.

- Én is nagyon szépen köszönök mindent. – álltam fel az asztaltól. – Elmosogatok. – szedtem össze a tányérokat.

- Hagyd csak! – szólt Margaret.

- Margaret, megcsinálom. Az árvaházban sokat mosogattam, és szeretem ezt csinálni. – nevettem fel kínosan.
- Hát jó. Én letusoltam. – nyomott egy puszit a homlokomra. Alig pár órája ismerem, és lányaként kezel. Csodálatos ez a nő. Csodálatra méltó. Egy idegen vagyok, egy árva, és megbízik bennem. Képes megosztozni a házát egy kis nyomorékkal, akiről alig tud pár dolgot. Fejcsóválva mosogattam a tálakat. Miután végeztem, az új szobámba mentem. Gyönyörű az a szoba. Lila színű, világos barna – szinte fehér – ággyal, és szekrénnyel. Ez az egész, ami benne van. Az ágyneműm is fehér és lila színekben pompázik. Tökéletes a szoba összhangja. Az ágyamon találtam egy sima, fehér hálóinget. Gondolom, Margaret készítette ki nekem.  Gyorsan áthúztam és belebújtam az ágyba.

Háton fekve, a plafont bámulva, és Kathrine képét szorongatva, gondolkoztam: „Megszabadultam az árvaháztól. Megszöktem. Sikeresen. Ez volt életem legjobb döntése. Ez volt az a döntés, ami megváltoztatta az életemet. Ráadásul jó irányba.”

- Bejöhetek? – nyitotta ki résnyire az ajtót Margaret.

- Persze. – ültem fel. Leült az ágy szélére és mélyen a szemembe nézett.

- Kérdezősködhetek?

- Ennyivel tartozom, nem? – rántottam meg a vállam.

- Hogy kerültél az árvaházba?
- A többiek azt mondták, 6 hónapos koromban az árvaház ajtaja előtt találtak rám. – Margaret száj tátva nézett rám.

- Ki képes erre? – kérdezte halkan, szinte suttogva a költői kérdést. – Ki adta az Aurora nevet?

- Kathrine. Elvileg hajnalhasadáskor talált rám. – mosolyogtam. Szeretem ezt a nevet. Olyan gyönyörű.

- Ki az a Kathrine? – egy újabb kérdés hagyta el a száját.

- Az egyik nevelő. Ő volt az egyetlen, aki foglalkozott velünk. Anyámként tekintek rá. Örökre hálás leszek neki mindenért. – nyújtottam oda neki a fényképet – Borzalmasan fáj, hogy minden köszönés nélkül ott hagytam. Nem ezt érdemelte. De ha nem teszem meg, azt hiszem, olyan dolgot csináltam volna, ami… szóval… nem jó. – az égnek emeltem a szemem. Próbáltam visszafojtani a könnycseppjeim. Nem sikerült. Kibuggyant az első, és utána jött a többi is. Margaret, letörölte a könnycseppjeimet, és egy zsebkendőt nyomott a kezembe.

- Nyugi, kincsem. – ölelt meg. – Elmegyünk az árvaházba, és beszélsz Kathrine-el. – mosolygott.
- Nem lehet. Akkor megint vissza kellene mennem. – sóhajtottam.

- Nem. Mert addigra a gyámod leszek. Holnap elmegyünk a hivatalba, és mindent elintézünk. – mosolygott rám. – És ha megjöttek a papírok, megyünk Kathrinehez. Most viszont jó éjt! – puszilta meg a homlokom.
- Csak még egy kérdés. – fogtam meg a csuklóját. – Miért foglalkozol velem? Otthagyhattál volna azzal a beteg emberrel is. Miért? – kérdeztem.

- Ez egyszerű. Előjött az anyai énem. – mosolygott. – Tudod, nekem nem lehet gyerekem. Pedig nagyon szeretnék.
- Értem. – vigyorogtam. – Nagyon köszönöm neked. – öleltem meg.
- Nincs mit. – állt fel az ágytól. – Jó éjszakát. – kapcsolta a le a villanyt.
- Jó éjt! – mondtam, és ő becsukta az ajtót.
Oly sok év után végre boldogan aludtam el.