12. Chapter ~ Fogda

 Sziasztok!

Meghoztam az új részt! ^^

Tudom elég sokára hoztam, sajnálom :(

És valószínűleg találtok benne pár helyesírási hibát... Mentségemre szóljon, hogy telón írtam...

Ja, és nem sokára (remélem holnapra már sikerül befejeznem) kaptok egy kiegészítő részt ;)

Remélem tetszeni fog :)

Visszajelzéseket kérnék

A szavai zengtek a fülemben. "Magát letartóztatjuk. Letartóztatjuk."
Rettegtem. Hát tényleg megtette a vénboszorka. Feljelentett. Megtette. Most meg mehetek a dutyiba...
Próbáltam az erős oldalam mutatni. Kivülről talán sikerült is, de belülről... Sírni, sikitani akartam.
- Miért is? - raktam csípőre a kezem, és kérdőn néztem az "úri emberekre". Az izomagyúak nem válaszoltak. A két oldalsó megfogta a két kezem. - Ne érjenek hozzám! - kiabáltam rájuk. A kezem kihúztam a szorításukból. Mintha meg se halloták volna, úgy kaptak újra a kezemre, és rakták rá a bilincset. M...megbilincseltek...
- Engedjenek el! - ordítottam rájuk - Én nem csináltam semmit! - a könnyek egyre csak gyűltek a szemembe. Tartanom kell magam! Nem sírhatom el magam!
Harry jött fel a lépcsőn.
- Maguk mit csinálnak? - kiabált.
- Letartóztatási parancsunk van, Aurora Cowell ellen. - mutatta fel a papírt a középső ürge.
- Engedjenek el! - ordítottam, a két férfi viszont nagyon erősen fogtak le. Szinte mozogni nem bírtam.
- Mit csinált? - húzta fel a szemöldökét Harry.
- Vigyék a kocsiba. - parancsolt a 2 izomagyra, akik engem fogtak le. A kocsi felé toltak.
- Eresszen el! Egyedül is betudok ülni! - kiabáltam, mikor a rendőrautóba próbáltak belegyömöszölni.
Elengedtek, így önként ülhettem be a hátsó ülésbe. Igazi megtiszteltetés...
A két ürge a két oldalamra ült.
Nagyon féltem. Lefognak csukni...
Semmit nem tudok tenni ellene. Simon 10-re vár haza. Margaret nincs itthon, úgyhogy még beszélni se tudok vele. Ezek után meg pláne nem. Nagyon haragudni fog rám, és akkor Simonról ne is beszéljünk.
A fejemben dobogott a vér. A szívem szinte kiugrott a helyéről. Lihegtem, mint egy szomjas kutya.
- Indulhatunk? - szállt be a "vezér" alak is. Meg se várva a választ a gázra lépett. Harry nem volt vele...
Harry, merre van? Nálunk maradt? Vagy hazament? Mi lehet Harryvel...? Kétségbeestem. Harry az egyetlen reményem... Csak ő segíthet rajtam. De nem tudom hol van. Lehet, annyira megharagudott rám, hogy nem jön ide. Lehet, úgy gondolja, hogy maradjak csak a dutyiba, mert ott a helyem.
Ez az egész a vörös söpredék hibája!
Megkeserűli ezt a vénbanya még! De mennyire! Főleg, ha Harry miatta nem fog hozzám szólni!
- Hogy dögölne meg! - kiáltottam fel. Az izompacsirták kérdőn néztek rám. - Most mi bajuk, he? - kötöszködtem, mire az egyik mélyen a szemembe nézett. (Amúgy csak úgy mellékesen megjegyzem,hogy gyönyörű smaragdzöld szeme volt, pont mint...)
- Befogod a szád vagy én fogjam be? - mondta búskomoran. Az arca komoly volt. Szemeiből is komolyság tükrözödött.
Nem szóltam semmit, amúgy is épp megérkeztünk. A jobb oldali - irónikusan szólva - testőröm, kirángatott a kocsiból, és a rendörség felé kezdett tolni.
***
Őrizetbe vettek. Lassan egy órája a rendőrségen vagyok. A bíró (Mr. Montgomery - fogalmam nincs kim lehet, de valószínűleg ő nem tudja, hogy a rokona vagyok...) nem rég beszélgetett velem. Megakarta tudni miért csináltam...
Persze, nem kis jelenetet rendeztem...
Ordítoztam, hogy "Mért emel ekkora pénzdíjat a barátaimnak, mikor nagyon jól tudja, hogy nincs miből kifizetniük"
Erre rávágta, hogy "Már nem kiskorúak. Megkell, hogy oldják"
Erre én, hogy: "Az egy dolog. De semmi munkájuk, mert az anyjuk volt olyan rendes, mint az enyém, és elhagyta őket!"
Minden fájdalmamat kiordítottam magamból. A végén viszont majdnem bevertem a bíró fejét. Ha nem fog le a 2 őr valószínűleg meg is teszem... Az őrök megfogtak és berángattak ebbe a mocskos cellába. Körübelül 10-20 perce hoztak ide. Mindjárt megfagyok. Nagyon hideg van. Minden hideget áraszt. Az undorító zöld falak a nyugalom helyett zaklatottságott tükröznek. A rácsok bezártságot éreztetnek. A kevés fény pedig a halált illusztrálja.
Amióta idehoztak csak úgy potyognak a könnyeim. Várok és várok és várok. Várom, hogy végre megjelenjen valaki. Most már mindegy ki, csak hozzon nekem valami hírt. Csak tudni akartam mi lesz most velem. De nem jött senki. Egyedül ültem a mocskos kis cella vaságyán a sarokba.
- Srácok! - kiáltottam fel mikor megláttam az öt ökröt. Ők lehetnek a megmentöim! Márha nem haragszanak rám. Most miattam hagyják ki a bulit. A rácsokhoz rohantam, hogy közelebb legyek hozzájuk - Azt hittem nem jössz ide. Azt hittem nagyon-nagyon haragszol rám - szipogtam Harrynek.
- Csss - csititgatott. - Nem haragszom. Mért haragudnék? A legfontosabb, hogy ki juss innen. Kijutattunk, oké? - kicsit remegett a hangja.
- Köszönöm. - mosolyodtam el. Harry csak mosolyogva legyintett egyet.
- Na, most megyünk. - motyogta Louis, majd elmentek. Én pedig visszaültem a vaságyra. Tíz-húsz percen belül lépteket hallotam. Ilyen hamar végzettek volna?
Nem ők voltak. Simon volt. Oké, akkor éljük túl életem legborzalmasabb pillanatait.
- Szia - motyogtam, és a rácsokhoz lépkedtem - Még mielőtt bármit is mondanál... - kezdtem bele, de Simon félbeszakított kiabálásával.
- Nem! Mit képzelsz te magadról? Mit fog szólni ehhez Margaret? Az újságok címlapján...  "Simon Cowell gyámja, Aurora Cowell börtönbe jutatta magát!". Ezt nem hiszem el, Aurora! Már kezdtem bízni benned! Már akkor tudtam, hogy nem szabadott volna beengedni téged az életünkbe! - üvöltött. Borzalmasan ideges volt. A szavai a szívembe hatoltak. De hiába, igaza volt. De cseppet sem bántam meg tetteim.
- Az a család megérdemelte! Bántottak! Engem és a barátaim is. Nem bántam meg, hogy megtettem. Még ha haragudni is fogtok rám. Úgy érzem, hogy jó, hogy megtettem.
- Hatalmasat csalódtam benned, Aurora! Bár nem tudom miért. Tudhatam volna, hogy előbb vagy utóbb ez lesz. Mindenesetre - nyelt egy nagyot - soha többet ne kerülj a szemem elé! - lökte el magát a rácsoktól, és elment. Elment. Nagyon haragszik rám.
A sirás csak úgy tört fel belőlem. Már én sem értem, hogy tehettem ezt...
Hogy lehettek a rég nem látott barátaim és én fontosabbak, mint Margaret és Simon?
Akik befogadtak. Akik enni-inni adtak. Akik magántanárt fogadtak csak, hogy tanult lehessek. Akik szerettek.
Emellett a barátaim csak egy jó társoság voltak, de egyeltalán nem hasonlított Harryék társoságára. Ők afféle csöndes banda volt. Inkább ittak ahelyett, hogy beszéltek volna. Minden este elszöktek az Árvaházból. Sokszor hívtak engem is, de nem akartam. Féltem. Meg tudtam, hogyha megyek, akkor innom kell, és 6 éve elhatároztam, hogy soha de sohasem iszok. Megtiltottam magamnak, és nem is fogok.
Lépteket hallottam. Nem egyet, többet. Több ember jött a cellám felé. Biztosan Harryék azok. Vagyis nagyon remélem. Gyorsan a rácsokhoz rohantam. A szívem sokkal hevesebben vert, mint szokott. Izgultam, hogy milyen hírt hoztak. De csalódnom kellett. Újból rendőrök jelentek meg. Kinyitották az ajtót. Abban a másodpercben, azt gondoltam "Szabad vagyok?". De aztán rámtették a bilincset. Megint.
- Mit csinálnak? - orditottam el magam.
- Aurora, magát átkell helyeznünk a fiatalkorúak börtönébe. - hatalmas kerek szemekkel és tátott szájjal néztem a rendőrre. Dehát miért? Csak néhány ablakot törtem be.
Az ajkaim nem engedték, hogy megszólaljak. Kérdezni akartam. Tudni mi ez...
Nem csukhatnak börtönbe néhány ablak betöréséért. Ez lehetetlen.