9. Chapter ~ Montgomery...

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokat kell mindig várni a részekre! :/ de nagyon igyekszem! Am az előző résznél összesen 4 díjat kaptam, amin nagyon meglepődtem. Hármat itt kommentben egyet pedig facebookon keresztül jelezték. Amúgy valaki elmondaná, hogy mivel érdemlem ki a díjakat? Pláne ennyit? Amúgy nagyon köszönöm nekik ^^ És eddig az előző részhez érkezett a legtöbb komi. Pár komi és összejött volna a 10 *-* De mivel, nem a komikra hajtok, csak jól esik, már tényleg itt van az új rész. Nem rizsázok, inkább olvassatok! Visszajelzéseket kérnék! Ja, és sajnálom, valszeg fogtok találni néhány hibát. Telón írtam, ráadássul nem volt kedvem átnézni xd :'D U.i.: Aki olvassa a blogot, kérem, lépjen be a blog hivatalos csoportjába, aminek oldalt megtaláljátok a linkjét! Ott kérdezhetek tőlem, illetve részleteket olvashatók az ezután következő részekből. Megéri belépni ^^

Leblokkolva, kérdőn néztem a nőre, aki azt mondta nekem, hogy az 'anyám'.

 - Az...az anyám? - dadogtam. - Aki kint hagyott az utcán? - emeltem fel a hangom. - Aki elhagyott? Aki csak úgy eldobott? Aki egy kapu előtt hagyott? Aki a sorsra bízta az életem? Te nevezed magad anyának? - itt már szó szerint üvöltöttem. Csak dőlt belőlem a szó. Pamela szomorú, könnyes szemekkel hallgatott. Nem igazán hatott meg. - Aki nem volt ott mikor szükségem volt rá, hogy nevezheti magát anyának? Aki nem volt ott a születésnapjaimon? Aki nem volt ott mikor sírtam, hogy megvigasztaljon? Te? Magadat? Anyának? Te tudod mi vagy? Egy... - nem fejeztem be a mondatot. Attól, hogy ő megbántott én még nem fogom. Bár megérdemelné. - Nem mondok már mást, csak annyit, hogy te nem vagy az anyám. Nem is bánom, mert van 2 másik anyám - néztem Kathrinere és Margaretre. - Akik megérdemlik, hogy anyámnak hívjam őket.

 - Aurora... - súgta Kathrine - Nem gondolod, hogy egy kicsit talán elvetetted a súlykot? Te még nem tudod, miért hagyott el. Már pedig nem direkt történt...

 - Kathrine? - néztem fintorogva rá. - Te most komolyan...komolyan véded őt?

 - Talán megkellene hallgatnod. - magyarázta Kathrine. Meghallgatni? Mit? Erre semmiféle magyarázat nincs.

 - Zoe... - jött közelebb a NŐ.

 - Milyen Zoe? Aurorának hívnak, de ne zavarja. Végül is, Zoe-zon csak le. Ki a francot érdekel? - mondtam flegmán, szemrehányón.

 - Nem. - rázta a fejét könnyezve. - Az eredeti neved Zoe Montgomery. Így neveztünk el apáddal. Kérlek, hallgass meg. Én nem akartalak elhagyni. Nem akartalak Árvaházba adni... - zokogott.

  - Bocs, de ez engem baromira nem érdekel. - tettem a csípőre a kezem. Kezd nagyon idegesíteni ez a nő, és ha hamarosan nem megy el, én fogok elmenni, még mielőtt beütöm a képét.

  - Kérlek hallgass meg... - én mit sem törödve vele, Kathrine felé fordultam, és egy papírt nyomtam a kezébe.

 - A papírok ami azt mondja, hogy Margaret a gyámom. Így nem kell az Árvaháznak újra a gondomat viselnije. - mosolyodtam el, és bementem az Árvaházba, ahol épp ebédeltek a gyerekek.

 - Aurora! - mosolygott a kis Liz. 10 éves. Neki és még 2 kislánynak nagyon sok mesét meséltem. Odamentem hozzá, és szorosan megöleltem.

 - Szia. Finom az ebéd? - mosolyogtam.

 - Ne mondd el senkinek, de... - suttogta a fülembe - olyan, mint egy nagy kalap szar. - kijelentésére felnevettem.

  - Akkor nem csalódtunk, igaz? De figyelj csak ide, azért legyél hálás a jó Istennek, hogy ennyi van.

  - Hálás vagyok. Amúgy hova tűntél? Azt hittem valami baj van. De úgy látom nincsen. - mosolygott halványan. Aranyos kislány. Imádom a sejpes beszédét.

  - Tudod, egy néni eljött értem. Most nála lakom. De sokszor elfogok jönni. Megígérem. Holnap is eljövök. Hozok tejecskét, oké? - mosolyodtam el. - Na egyél. Megvárlak. - felálltam a széke mellől, és Alexékhoz mentem. Alex és néhány haverja tanítottak meg focizni, no meg verekedni. Egy időszakban nagyon rosszban voltunk, és amikor lehetett egymás torkának estünk. Amúgy Alex afféle "bandavezér". A bandájának még 3 tagja van: Tom, Rich és én. Szinte csak ők voltak a barátaim.

  - Sziasztok - vigyorodtam el, majd lepacsiztam mindegyik sráccal.

  - Hello. Hát te? Nem haltál meg? - vigyorodott el pimaszon Tom.

  - Dehogy. Csak megszöktem. - vontam meg a vállam.

  - Gratulálok. Ügyes vagy. - pacsiztunk le Alexal. - Nem rég mi is kiszöktünk. - motyogta. - Végül a rendőrségen kötöttünk ki. - húzta el a száját.
- Uhh. Mit műveltetek?
- Loptunk egy kis piát. - vonta meg a vállát Rich.
- Ajj, srácok. És, hogy kerültettek vissza?
- Megkérdezték hol lakunk. Leakartak csukatni. Mert, hogy nem csak piát loptunk, de Rich összeverekedett valami csajért, ezáltal tönkre tette a berendezést a bárban. - magyarázta Alex. - Wow! Rich, te szoknyapecér - vigyorogva a vállába bokszoltam. - Hogy úsztátok meg? - vontam fel a szemöldököm.
- A bíró valamennyire rendes volt. Csak pénzbírságot kért.
- Pénzt? Mennyit?
- Fogalmunk nincs. Amúgy fejenként 200 fontot kell fizetnünk. - húzta el a száját Tom.
- A nyomorultját! - kiabáltam fel. - Honnan szedtek annyi pénzt?
- Nem tudjuk. Hogy dögölne meg az a nyomorult Montgomery!
- Montgomery? - vontam fel a szemöldököm. Montgomerynek hívják az "anyám" is...
- Az.
- Csak tudnám hol lakik! Azonnal betörném a puccos kis háza ablakait! - mondtam mérgesen. Nem csak azért amiért az apám és elhagyott, hanem azért is mert a barátaimat, pénzbírsággal büntette amit nem tudnak kifizetni. Az Árvaház meg nem fogja.
- Én tudom hol lakik - mondta Rich.
- Hol? Mond meg! Esküszöm - pusziltam meg a hüvelyk és mutatóujjam - hogy betöröm minden egyes ablakát! - mondtam idegesen. Rich elmondta a címet, amit jól az agyamba véstem. Holnap első dolgom lesz, hogy betöröm a nyomorult ablakait!

***

  - Szerintem meg kellet volna hallgatnod édesanyád. - suttogta halkan Anya mikor már a kocsiban ültünk, hazafelé tartva.

  - Anya, hagyjuk ezt! Nem érdekel! - vágtam rá kissé idegesen. Ideges voltam a holnap miatt. Amúgy igazából mindig is kíváncsi voltam, hogy miért hagyott el anyám. De most, hogy így előttem állt a lehetőség, megijedtem. Nem akartam anyám előtt zokogni pont miatta. Így is sírtam, nem akartam még jobban. Azt akarom, hogy erősnek lássanak az emberek. Szóval mától semmi sírás, Aurora! De jó lenne most valamelyik fiúval beszélni erről. Úgy érzem, ők segítenének. Harry mintha meghallotta volna a gondolatom, az ajtónk előtt állt mikor megérkeztünk. Gyorsan kipattantam a kocsiból és szorosan megöleltem.

  - Na? Mi volt? - vonta fel a szemöldökét, mikor elengedtük egymást.

  - Srácok, ha kint akartok beszélgetni, inkább menjetek a kertbe, de ne itt. - halványan elmosolyodott Anyu aztán bement. Mi pedig a kertbe vettük az irányt, a fűzfa alatti kis padra ültünk, egymással szemben, törökülésben.

  - Szóval nagyon-nagyon gáz volt. - sóhajtottam, miközben a kezeim egy kis fűzfaágat birizgáltak. Harry kérdőn nézett rám. Várta a folytatást. Így aztán tovább meséltem. Elmeséltem mindent, kivéve a Montgomery ház ablakainak betörését. Kathrinet, anyámat, Lizit és a barátnőit, sőt még arra is megkért, hogy meséljem el neki is a mesét, amit a kislányoknak, szóval mesedélutánoztunk egyet.

- Legszívesebben megpofoznám, megütném Pamelát. - motyogtam idegesen.

- Pamelát? - nézett furán Harry.

- Az "anyámat". - magyaráztam.

- Ro, nem gondolod, hogy kicsit elvetted a sulykot?

- Nem, Harry! - rivalltam rá. Aztán sírni kezdtem. Ennyit a tervemről. - Az a nő egyedül hagyott. A hidegben, egy kiskosárban, egy takaróval betakarva! Elhagyott! Nem kellettem neki! Most se keljek! Legalábbis nekem már nincs szükségem rá!
- Ahogy gondolod... - mondta Harry.
- Pontosan! - mondtam idegesen.
- Nem iszunk valamit? - kérdezte kissé bátortalanul, de vigyorogva. Imádom, a vigyorát. Olyan elbűvölő. Ő a legszebb mosolyú srác.
- Persze. - mosolyodtam el halványan, és befelé vettük az irányt. Ahol épp Simon a laptopján dolgozott. - Hello. - mosolyodtam el halványan, és a hűtőből kivettem egy baracklét.
- Szia Simon! - ölelte meg Harry. Aztán megittuk a levet.
- Jó sokat beszéltettek. - jegyezte meg Simon, miközben az ablak felé bökött a fejével. Már sötétedett. Tényleg sokat beszéltünk.
- Basszus, mennyi az idő? - pattogott Harry.
- Lassan hét.
- Ó, te jó ég! - kapott a fejéhez. - A srácokkal meccsezünk héttől. Léptem. - puszilta meg az arcom, aztán elrohant. Én pedig automatikusan az arcomhoz kaptam.
- Tetszik neked? - kérdezte vigyorogva Simon.
- Mi? NEM! - motyogtam.
- Tetszik neked. - vigyorgott rám.
- Nem is! - mentem ki a konyhából, és a szobámba mentem, elrakni magam holnapra. Érdekes lesz a holnapi nap is. Megkeserüli az a rohadék Montgomery!