4. Chapter ~ Találkozás

Sziasztok! 

Meghoztam az új részt! Nos, remélem tetszeni fog! Köszönöm az előző részhez a komikat, a tetszikeket!

És köszönöm a feliratkozókat is! *-*

Ugyanúgy kérnék komikat, tetszik/nem tetszikeket!

Mellesleg, ha olvassátok a blogot, lépjetek be: https://www.facebook.com/groups/183283715149349/

- Felkelni! – tört be a szobámba Margaret, miközben kihúzta a függönyöket. – Jól aludtál? – ült le, pontosan ugyan oda ahová az este.
- Tökéletesen. – motyogtam álmosan.
- Na, futás! Fürödj meg, keressek neked valami ruhát, ami jó rád, aztán meg nem állunk a boltokig! – vigyorgott.
- Oké. Egy pillanat. – motyogtam miközben a párnámba fúrtam a fejem.
 - Ja, és a konyhába van reggeli.
- Köszönöm. – néztem fel rá.
- Mentem öltözni! – viharzott ki a szobámból. Nagy nehezen, kivánszorogtam az ágyamból, és a fürdőbe vettem az irányt. Letusoltam, és mire kiléptem a fürdőből, egy fekete meleg garbó, és egy világoskék farmernadrág volt az ágyamra készítve. Felöltöztem, és a konyhába vettem az irányt.
- Jó reggelt Mr. Cowell!
- Szia. Hogy aludtál? – kérdezte, miközben le se vette a gépéről a szemét.
- Köszönöm, jól. Margaret?
- A nappaliban. – mutatott fel az ujjával. – Itt a reggelid. – mutatott most már az asztalra.
- Köszönöm. – ültem le mellé, és a reggelimet kezdtem el falatozni. Fogalmam nem volt róla mi az, de jól esett.
- Mehetünk? – jött a konyhába Margaret, miközben mindent tett-vett maga körül.
- Igen. – álltam fel az asztaltól, és a mosogatóba helyeztem az üres tányért.
- Milyen jól áll rajtad a ruhám. – nézett végig rajtam, mosolyogva. – Mintha rád öntötték volna.
- Köszönöm. Pont a méretem. - vigyorogtam.
- Ma átjönnek a fiúk. – szólt váratlanul Mr. Cowell.
- Ó, oké. Hányra?
- Öt körül.
- Oké. Mi mentünk. Szia. – puszilta meg Simont.
- Sziasztok! – intett.
- Viszlát! – intettem Mr. Cowellnek.
- Na, merre menjünk először? – kérdezte Margaret, miközben beszállt a kocsiba.
- Fogalmam nincs. Most járok először az Árvaház falain kívül.
- Úgy értem, mit szeretnél? Mit vegyünk először?
- Hát, ruhára van leginkább szükségem. – mondtam halkan, szinte suttogva.
- Ez igaz. – szólt majd hirtelen leparkolt. – Jó, hogy ilyen közel van a pláza. – szállt ki a kocsiból, majd én is kiszálltam. Margaret lezárta a kocsit, és elindultunk be az épületbe.
- Ide menjünk be. – mutattam egy boltra, mikor már úgy az 50. boltot hagytuk el.
- Oké. – ment be.
– Hello. – köszönt az eladónak. – Melyik a kedvenc színed? – nézte a ruhákat.
- A rózsaszínt és a kéket nagyon szeretem. Meg a vöröset. – mosolyogtam, aztán megláttam egy fekete-fehér csíkos pólót. – Ez tetszik. – mutattam Margaretnek, mire ő felnevetett, én meg értetlenül néztem rá. – Most mi van? – húztam össze a szemöldököm.
- Ez olyan Louisos. – mosolygott.
- Hogy milyen? – kérdeztem értetlenül.
- Az egyik fiú, akik jönnek hozzánk ma. Imádja a csíkos pólókat, és ő jutott róla eszembe.
- Ja. Amúgy milyen fiúk jönnek?
- A One Direction.
- Kik? – mosolyogtam rá.
- Ja, persze. Szóval énekesek. Simon „gyerekei”. – csinált macskakaparásokat a levegőbe, aztán megint egy adag ruhát nyomott a kezembe.
- Hogy érted azt, hogy a „gyerekei”? – utánoztam a kézmozdulatát, minek következtében az összes ruha a földre esett. Most szedhettem össze.
- Simon alapította meg az x-faktort.
- Ó, igen tudom. Volt mikor nézhettük az Árvaházban. – mosolyogtam.
- Nos, abban szerepeltek, és Simon volt a mentoruk.
- Ó, értem.
- Szóval Louis, Liam, Zayn, Harry, és Niall jön hozzánk. – vigyorgott rám, és egy farmert rakott a kezemben lévő ruha kupacra. – Nos, szerintem mehetünk próbálni.
- Szerintem is. – álltam be a próbafülkébe, és elkezdtem próbálni.

- Na, most merre? – kérdeztem, mikor végeztünk.
 - Telefont veszünk.
- Muszáj, ennyi pénzt költeni rám? Nincs szükségem telefonra.
- Ó, de hogy nincs.
- De tényleg nem kell ennyit költeni rám. Megvoltam én az Árvaházban is minden nélkül.
- Épp ez az. Nem akarom, hogy úgy élj nálunk, mint az Árvaházban. Szeretném ha mindened meglenne. - nézett rám komolyan. Én pedig csak bólintottam, erre nem igazán tudok mit mondani. - Na, nézd, ide bemegyünk. - húzott be valami elektronikai üzletbe.

- Megjöttünk! – csukta be az ajtót Margaret. – Sziasztok! – rohant le a nappaliba, és végig puszilta az összes fiút.
- Szia, Mag! – köszöntek ők is neki.
- Bemutatom nektek Aurorát. – szólt Margaret.
- Hogy kit? – tette fel a kérdést egy göndör hajú srác.
- Sziasztok! – indultam meg a nappaliba, mivel eddig az előszoba ajtajában álltam.
- Szia! Niall vagyok. – jött oda hozzám, egy gyönyörű kék szemű fiú.
- Aurora. – ráztam vele kezet.
- De ki ez? És mit keress itt? – kérdezte megint a Göndörke. Hát elég kellemetlenül éreztem magam.
- Harry! – szólt rá Margaret.
- Te nem a piacos lány vagy? – kérdezte tágra nyílt szemekkel egy csíkos pólóban álló fiú. Gondolom Louis, Margaret leírásából ítélve.
- Piacos lány? – néztem rá értetlenül. Aztán leesett. Ő az a fiú, aki el akart kapni, mert elvettem 2 darab kiflit. – De, én vagyok. Figyelj, én sajnálom…
- Sajnálod, mi? – húzta fel a szemöldökét. – Az az ember, aki árulta azokat az ételeket, szegény. Normális ruhára nincsen pénze. Abból él meg, hogy az emberek megveszik a pék sütijeit. – rivallt rám. Én megszeppenve néztem. Jó, kis első benyomás.
- Milyen ember? – ráncolta össze a homlokát Mr.Cowell.
- Ez a lány – mutatott rám. – ellopta Mr. Greenfield kiflijeit.
- Nem gondolod, hogy túlreagálod? – kérdezte meg Margaret.
- Nem. Annak a bácsinak az a megélhetése.
- Ahogy nekem se. – ráztam a fejem idegesen. - Én kifizettem volna, de nem volt miből. – tártam szét a karom.  – Valahonnan ételt kellett szerezzek.
– Louis, kérlek, nyugodj meg. Aurora mindent elmesél. Hogy mért van itt, hogy mért lopott. És hidd el, meg fogod érteni.
- Oké. – ült le a göndör hajú srác mellé, és karba tett kézzel kérdőn nézett rám.
- Én erről nem szeretnék beszélni. – álltam fel a kanapéról. – Sajnálom, Margaret. – néztem rá bocsánatkérőn, és a szobámba mentem. Nem sokkal később kopogtak. - Gyere! – kiabáltam.
- Szia. – jött be Margaret.
- Szia. – ültem fel.
- Sajnálom a fent történteket. Loui nagyon szereti Mr.Greenfield-et, és eléggé kiakasztotta az a lopás.
- Én tényleg, nem akartam. – temetem az arcom a kezembe.
- Semmi gond. – ült le az ágy szélére. – Amúgy mért nem akarod elmondani mi történt veled?
- Nem ismerem őket. Emlékszel, neked se akartam elmondani. Csak sikerült kikotyognom. – vontam meg a vállam.
- Ó, értem. – állt fel. – Gyere – nyújtotta a kezét, én megfogtam, és felhúzott az ágyról. – menjünk a többiekhez. – mosolygott rám.
- Louis, nagyon haragszik? – kérdeztem félve.
- Nem. Rájött, hogy túlreagálta.
- Aurora! – jött oda hozzám Louis. – Bocsi, kicsit túlreagáltam. Biztos, meg volt rá az okod, de ne lopj többet. – ölelt meg. Egy darabig úgy álltam ott, mint egy szobor. Hirtelen jött a közvetlensége.
- Én sajnálom. – néztem rá bocsánat kérőn, ő pedig csak legyintett egyet.
- Amúgy Louis vagyok, ahogy rájöhettél már. – mosolygott.
- Aurora. – nevettem fel.
- Harry vagyok. – jött hozzám a Göndörke.
- Aurora.
- Én meg Zayn– nézett mélyen a szemembe egy tetovált fiú. Gyönyörű sötét barna szemei elbővültek.
- Aurora. - mondtam megbabonázva.
- Liam. - ölelt meg egy szinte kopasz fiú.
- Aurora. - mondtam el negyedszerre is a nevem.
- Én meg már bemutatkoztam. - rántotta meg a vállát Niall.
- Csinálok enni. - állt fel Margaret.
- Ez egy jó ötlet. - csillant fel Niall szeme.
- Megyek, segítek! – futottam Margaret után.
- Sajnálom. – szólalt meg hirtelen, mikor már a konyhába értünk.
- He? – néztem rá furán.
- Sajnálom. Ezt az egészet. Hogy így alakult a találkozás. Mindent.
- Jaj, te olyan hülye vagy. – nevettem fel. – Ó, bocsánat, nem akartalak lehülyézni. – néztem rá kérlelőn.
- Nem gond. – nevetett.
- Csak olyan hülyeség amit mondtál. Ez nem a te hibád. Az enyém. – mosolyogtam rá. – Amúgy mit akarunk főzőcskézni?  - ugrottam fel a konyha pultra.
- Onnan szállj le! – parancsolt rám mosolyogva
- Bocs. – ugrottam le a pultról.
- Nem tudom. Nincs kedvem nagy dolgot csinálni, szóval rendelek pizzát. – tért vissza az eredeti témára.
- Oké. – mosolyogtam.
- Sziasztok. – jött be a konyhába Mr. Cowell. – Beszélhetnék négyszemközt Margarettel?
- Persze. – indultam meg felfelé a fiúkhoz. Akik épp egymáson ugráltak. Szó szerint.
- MEGSZEREZTEM! – kiáltott fel Harry, miközben egy ilyen kis izével ugrott fel. Igazából nem tudnám elmondani, hogy nézz ki. Mármint, az az izé.
- Mit is? – kérdeztem nevetve.
- Nem tudod mi ez? – nézett rám lenézően Louis. Én erre csak megráztam a fejem. - Ez egy playstation.
- Ettől nem lettem felvilágosítva. – nevettem.
- xbox-ról hallottál már? – én megint csak megráztam a fejem. Kezd ez egy kicsit kínossá válni.
- Na, jó. Te elektronikailag visszamaradott ember vagy. – ült le a földre Zayn.
- Emberek! Én nekem semmi elektronikai cuccom nem volt 
"otthon". Nem mindenki úgy nő fel, mint ti. – tettem karba a kezem. Kezd ez egy kicsit rosszul esni. – Mobilt is ma tartottam először a kezembe. – mondtam. – Esetleg megmutathatnátok, hogy kell használni. – néztem rájuk kérlelőn.
- Oké. Hozd ide. – ugrott fel Niall.
- Kösz. – lementem a szobába a mobilomért. Simon kiabálását hallottam meg:
„- Nem bízhattunk benne. Mr.Greenfield-et is meglopta, és ha minket is meglop?
- Aurora nem ilyen. Azt is sajnálja. Csak enni akart. Te nem lopnál, ha nincs mit enned? – emelte fel a hangját most már Margaret is. Tudtam, hogy baj lesz.
- Lehet. Én akkor sem bízom benne. Vegyünk neki egy házat, adok neki munkát, és töröljük ki az életünkből.
- 16 ÉVES! MÉG KISKORÚ, SIMON! Én nem ilyenek ismertelek meg. Ő, mostantól velünk lakik. Ha nem tetszik, ellehet menni. – ekkor odamentem a konyhába. „
- Majd én elmegyek. Nem akarok a nyakatokon lógni. Köszönöm, hogy idáig is foglalkoztattok velem. Köszönök mindent. Úgy megyek, ahogy jöttem. – öleltem meg Margaretet, majd kimentem a konyhából, be a szobámba. Még hallottam, ahogy Margaret azt kiabálta: „Látod mit csináltál?”

3. Chapter ~ Margaret Cowell

Sziasztok! 

Szeretném megköszönni a kommentjeiteket, és a tetszikeiket. :D Remélem ez a rész is tetszeni fog ;)

Ugyanúgy kérnék visszajelzéseket! 

És még egyszer Boldog Karácsonyt! 

Margaret Cowell

- Ki vagy te, kislány? Mit képzelsz te magadról? – indult meg felém a férfi. Azt hiszem, ő is fortyogott a dühtől.
- Aurora vagyok. – ütöttem be neki még egyet, mielőtt ő teszi meg velem. A kezem! Basszus, ennek milyen vasarca van már. A kezemmel voltam elfoglalva, így nem figyeltem, és megütött. A gyűrűje felvágta arcom. Vérzett, és nagyon fájt. Ezt még megbánja!
- Na, mi van? – kérdezte röhögve. – Megtántorodtál? – nem foglalkoztam vele, meg a hülye a kérdéseivel. Megrúgtam egy elég érzékeny helyen, a nő pedig fejbe vágta egy kukafedővel. Elesett, azt hiszem, elájult. Bár nem hinném, inkább csak elgyengült. Gyorsan megfogtam a nő kezét, és húzni kezdtem. Futottunk.
- Miért csináltad ezt? – kérdezte a nő. – Miért mentettél meg?
- Nem tudom. Csak úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Amúgy nem gondoltam, hogy sikerül megvernem egy ilyen embert.

- Itt fordulj jobbra. – mutatott be egy nagyobb utcára – Ott az autóm. – egy hatalmas kék sportkocsit nyitott ki. – Szállj be.
- Nem. – tettem karba a kezem. Ez meglepte.

- Csak hogy elvigyelek messzebbre ettől az alaktól. Itt még megtalálhat. – győzködött. Mondjuk ez igaz, már biztosan utánunk fut.
- Jó. – adtam meg magam. Gyorsan a nő is beszállt, és rátaposott a gázra. – Szóval maga kicsoda? Mert ön már tudja, hogy Aurora vagyok, de én meg nem tudom az ön nevét.

- Margaret Cowell. – mosolygott rám. – Fáj az arcod?

- Hát igen, egy kicsit.
- Bemegyünk hozzám. Lekezelem.
- Nem kell. Meggyógyul majd az. Én itt ki is szállnék, itt már nem fog rám találni.
- Kérlek. Meg akarom hálálni. Gyere be hozzám, lekezelem az arcod. Meg ha kérsz, adok enni, inni. – Hát, végül is. Ha elmegyek vele, mi bajom lesz? Lesz kajám – ami nem lopott -, lesz vizem - ami nem tiszta kosz –, és nem fog annyira fájni a fejem.
- Hát jó.
- Amúgy mit kerestél a szegény negyedbe?

- Ételt.
- Mert? Nincs otthonod? Szüleid? – én csak megráztam a fejem.
- Tudja, én nem olyan vagyok, aki mindent elmond egy idegennek.

- Akkor ismerkedjünk meg. – mosolygott. – Kezdek én. 38 éves vagyok. A szüleim meghaltak. Simon Cowell felesége vagyok. Nincs gyerekem, pedig nagyon szeretnék egyet. Imádok énekelni. Lakberendezőként dolgozom. Hát azt hiszem ennyi. Szeretnél még tudni valamit?

- Miért bántotta az a férfi?

- Hát... Szóval, az a férfi a volt férjem. Haragszik rám, amiért összeházasodtam Simonnal.
- Miért váltak el?
- Mert folyton ütött. Nem bírtam tovább. – folyt le egy könnycsepp az arcán.
- Sajnálom.
- Semmi gond. – törölte meg a szemét. – Itt vagyunk. – szállt ki a kocsiból. Ránéztem a házra és tátva maradt a szám. Hatalmas ház. – Kiszállsz? – kérdezte mosolyogva Mrs. Cowell.
- Igen. – nyitottam ki a kocsiajtót. – Ez a ház akkora, mint az árvaház. – néztem még mindig tátott szájjal.
- Árvaház? Abban nőttél fel? – upsz. Sikerült kikotyognom. Gratulálok Aurora, ügyes vagy.
- Hát igen. – rántottam meg a vállam. Most már tulajdonképpen fölösleges lenne letagadni.
- Jajj, életem. – ölelt meg. – Tudom, milyen. 5 évig én is ott szenvedtem. – hullottak a könnycseppjeink.  Átéreztük egymás fájdalmát. Ő tudja milyen volt nekem. Megszerettem ezt a nőt. Nagyon szimpatikus. Tudja, hogy én mit éltem át ott. Ez az ölelés olyan sokat jelentett. Szinte elhullottak az eddigi évek fájdalmai. Ott az ajtó előtt öleltük egymást, majd egy csomó villogást láttam.
- Gyere, menjünk be! – tessékelt be az ajtón. Beljebb léptem, és egy kis előszobát láttam meg. – Itt nyugodtan vedd le a cipőd. – mosolygott rám. – Gyere, menjünk a konyhába. – indult meg, kinyitotta az ajtót, és egy nappalit láttam meg. Szép, nagy nappalit.  Kávébarna színű volt, egy kis kékkel színezve. Hatalmas fehér kanapé, egy plazma TV, fotel, meg minden, ami kell egy nappaliba.

 Egy lépcsőn indultunk meg lefelé. Ahogy leértünk a lépcsőn egy hatalmas kék konyha fogadott. Szép ház, az biztos.

- Mrs. Cowell – szólítottam meg. – Maga hogy került az árvaházba?
- Nyugodtan tegezzél. – vigyorgott. – Anyukám négy éves koromban ott hagyott, aztán kilenc éves koromban Greg és Christina befogadott. Rájuk tekintettem szüleimként, de már öt éve, hogy meghaltak. Nagyon aranyos emberek voltak, imádtam őket. Nem lehetett gyerekük, így aztán elmentek az árvaházba, és ott egymásra találtunk. – emlékezett vissza mosolyogva, miközben a szekrényben keresett valamit, amivel lekezelheti az arcom. – Nagyon fáj édesem?
- Most már nem annyira.  Igazából most, hogy beszélgetünk, már lassan meg is feledkeztem róla.
- Á, megvan! Már csak egy vatta kellene. – forgolódott össze-vissza. – Ja, a fürdőben lesz! – indult meg kifelé. – Aurora, nyugodtan igyál. A hűtőben találsz mindent, és tőled jobbra a polcon van pohár is. – kiabált vissza, én pedig levettem egy poharat a polcról, majd kinyitottam a hűtőt. Egy baracklevet vettem ki. Jól esett, végre ihattam. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki ennyi ideig innivaló nélkül.
- Itt vagyok. Na, mutasd azt a pofit. – vigyorgott. Olyan aranyos nő. Megkedveltem. Kb. egy órája ismerem, de már megkedveltem. Csípte az alkohol az arcom. Fájt, nagyon.
- Áuu. – szisszentem fel.
- Sajnálom, de le kell fertőtleníteni. Majd jobb lesz. – nézett rám biztatóan. – Kész is vagyunk. – mosolyodott el, majd a kukába dobta a véres vattákat. – Mit kérsz enni?

- Mindegy. – mosolyogtam.
- Van májkrém, kolbász, virsli. Bármi, amit akarsz. Sonka. – nézelődött a hűtőbe.
- Amit adsz. – néztem rá mosolyogva.

- Akkor összedobok néhány palacsintát. Simon úgy is mindjárt itthon lesz, és az a kedvenc étele.

- Én nem akarok Mr. Cowellel találkozni. – néztem rá félve.
- Mert? – kérdezte meglepetten Margaret.

- Nem hiszem, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok a házatokban. – húztam el a szám.

- Ó, emiatt ne aggódj. Minden rendben lesz. – szólt.
- De…

- Semmi de. Amúgy hogy jöttél el az árvaházból?

- Hát tudod… - most mondjam el? Kedvelem őt, és megbízom benne, csak hát… - megszöktem. – nyeltem egy nagyot. – Te tudod, milyen borzalmas ott lenni, hát én se bírtam tovább így eljöttem.
- És most az utcán kullogsz. – rázta meg a fejét. – Lakj nálunk! – emelte meg a fejét vigyorogva.
- Nem Margaret. Köszönöm, hogy felajánlottad, de én ezt nem fogadhatom el.
- Mért ne fogadhatnád? Én szeretném! Nagyon megkedveltelek, és megmentettél a volt férjemtől. Ennyivel tartozom. Nem akarom, hogy az utcán kullogj. – mosolygott rám, és szinte könyörgő stílusban ajánlotta fel, hogy lakjak náluk.
- De Mr. Cowell mit szólna ehhez?
- Ő  is biztosan, bele fog egyezni. És ez a ház amúgy is az enyém. Az én tulajdonomban áll. Szóval…

- Ne, Margaret, én nem szeretném, hogy miattam vesszetek össze Mr.Cowellel, vagy ilyesmi.

- Nem fogunk. De nem fogom hagyni, hogy az utcán lakj!
- De...

- Nincs több de. Innentől kezdve ez az otthonod, és punktum! Lezártam a témát. - mondta most már dühösen.

- Biztos vagy benne?
- Teljesen. - mosolygott. - Nem fázol?
- De. Egy kicsit.
- Ha kimész a konyhából, jobbra a folyóson van egy kis komód, azon van egy takaró, nyugodtan hozd ide. - mosolygott.

- Oké. Köszi. - kibaktattam a folyósora. Levettem a komódról a fehér takarót, majd magamra terítettem. - Mennyi az idő?

- Mindjárt öt. - mosolygott.
- Mr. Cowell hányra jön?

- Hat. Ja, figyelj, menj tusolj le, a folyosón balra a második ajtó a fürdő. Majd mindjárt viszek valami ruhát. - mosolygott.
- Oké. - mondtam. A takarót a szék támlájára terítettem, és elindultam, majd visszakiabáltam Margaretnek.
- Törölköző hol van?
- A szekrényben. Meg fogod találni. - kiabált utánam, én meg benyitottam a fürdőbe. Letusoltam. Olyan jól esett, ahogy a meleg víz simogatta a testem. Már teljesen át voltam fagyva. Kopogtak.
- Aurora, bejöhetek?
- Egy pillanat. - ugrottam ki a tusolóból. Elővettem egy törölközőt, magam köré tekertem, és kinyitottam az ajtót.
- Ezek az én ruháim. Nem tudom, szerintem nagyok lesznek, de próbáld meg. - adott a kezembe egy szürke melegítőt, egy rózsaszín pólót, és egy szürke meleg pulcsit.

- Köszönöm.
- Szívesen. Amúgy készen vannak a palacsinták. - mosolygott.

- Oké. Máris megyek. - mondtam, majd becsukta az ajtót. Hát, kicsit nagy rám, de ezerszer jobb, mint az a kicsi, koszos cucc ami rajtam volt. Bementem a konyhába, és a szívem hevesen verni kezdett a félelemtől. Ott volt az asztalnál Mr. Cowell.

- Jó estét Mr. Cowell! - köszöntem neki. - Aurora vagyok. - nyújtottam a kezem.

Ő végigmért, és megrázta a kezem. - Simon Cowell.  Nyugodtan tegezz. - engedett el egy vigyort. - Ülj le!

- Köszönöm. - húztam ki a széket. Margaret rám mosolygott, kacsintott egyet, és elém rakott egy vagon palacsintát, majd ő is leült, és neki állt enni.

- Melyik lesz a szobája? - kérdezte mosolyogva Simon.

- A konyha melletti. Már beágyaztam. - mosolygott Margaret. - Holnap elmegyünk vásárolni. - jelentette be. - Veszünk neked pár ruhát. 

- Margaret, én nem szeretném, hogy rám pocsékoljátok el a pénzetek. - néztem rá, miközben már a harmadik palacsintám ettem. Nagyon finom lett.

- Ez nem pocsékolás. Csupán csak a hálánk kifejezése. – mosolygott.
– Nálunk laksz, innentől kezdve mi vagyunk a gyámjaid. Így aztán holnap elmegyünk vásárolni, és mindent megveszünk, ami csak kell. Ruha, telefon, laptop, a szobádba bútorok, díszek, minden, ami csak kellhet. – mosolygott Mr. Cowell is. Azt hittem nem leszek szimpatikus neki. – Írj össze mindent, amit akarsz. – mosolygott.

- Én – én –dadogtam szégyenemben, közben végig a most már üres tálat bámultam. – nem tudok se írni, se olvasni. Az árvaházban nem foglalkoztak ezekkel. – sütöttem le a szemem.
- Ó… - hagyta el Simon száját.
- Nem gond. Hívunk magántanárt, és mindent meg fogsz tanulni. Egy kis akaraterővel.

- Egyáltalán semmit? – kérdezte Simon. Nagyon sokkolta az előbbi mondatom.

- Hát Kathrine tanított egy-két dolgot. Tudok számolni, és tudom az abc elejét is. Le tudom írni a nevem. De ennyi. – rántottam meg a vállam. Simon csak megrázta a fejét.

- Nos, én megyek, keresek magántanárt. – állt fel az asztaltól Simon.

- Köszönöm Mr.Cowell.
- Már mondtam, hogy csak simán Simon. – mosolygott rám. – Köszönöm a vacsorát. – csókolta meg feleségét.
- Szívesen. – mosolygott Margaret.

- Én is nagyon szépen köszönök mindent. – álltam fel az asztaltól. – Elmosogatok. – szedtem össze a tányérokat.

- Hagyd csak! – szólt Margaret.

- Margaret, megcsinálom. Az árvaházban sokat mosogattam, és szeretem ezt csinálni. – nevettem fel kínosan.
- Hát jó. Én letusoltam. – nyomott egy puszit a homlokomra. Alig pár órája ismerem, és lányaként kezel. Csodálatos ez a nő. Csodálatra méltó. Egy idegen vagyok, egy árva, és megbízik bennem. Képes megosztozni a házát egy kis nyomorékkal, akiről alig tud pár dolgot. Fejcsóválva mosogattam a tálakat. Miután végeztem, az új szobámba mentem. Gyönyörű az a szoba. Lila színű, világos barna – szinte fehér – ággyal, és szekrénnyel. Ez az egész, ami benne van. Az ágyneműm is fehér és lila színekben pompázik. Tökéletes a szoba összhangja. Az ágyamon találtam egy sima, fehér hálóinget. Gondolom, Margaret készítette ki nekem.  Gyorsan áthúztam és belebújtam az ágyba.

Háton fekve, a plafont bámulva, és Kathrine képét szorongatva, gondolkoztam: „Megszabadultam az árvaháztól. Megszöktem. Sikeresen. Ez volt életem legjobb döntése. Ez volt az a döntés, ami megváltoztatta az életemet. Ráadásul jó irányba.”

- Bejöhetek? – nyitotta ki résnyire az ajtót Margaret.

- Persze. – ültem fel. Leült az ágy szélére és mélyen a szemembe nézett.

- Kérdezősködhetek?

- Ennyivel tartozom, nem? – rántottam meg a vállam.

- Hogy kerültél az árvaházba?
- A többiek azt mondták, 6 hónapos koromban az árvaház ajtaja előtt találtak rám. – Margaret száj tátva nézett rám.

- Ki képes erre? – kérdezte halkan, szinte suttogva a költői kérdést. – Ki adta az Aurora nevet?

- Kathrine. Elvileg hajnalhasadáskor talált rám. – mosolyogtam. Szeretem ezt a nevet. Olyan gyönyörű.

- Ki az a Kathrine? – egy újabb kérdés hagyta el a száját.

- Az egyik nevelő. Ő volt az egyetlen, aki foglalkozott velünk. Anyámként tekintek rá. Örökre hálás leszek neki mindenért. – nyújtottam oda neki a fényképet – Borzalmasan fáj, hogy minden köszönés nélkül ott hagytam. Nem ezt érdemelte. De ha nem teszem meg, azt hiszem, olyan dolgot csináltam volna, ami… szóval… nem jó. – az égnek emeltem a szemem. Próbáltam visszafojtani a könnycseppjeim. Nem sikerült. Kibuggyant az első, és utána jött a többi is. Margaret, letörölte a könnycseppjeimet, és egy zsebkendőt nyomott a kezembe.

- Nyugi, kincsem. – ölelt meg. – Elmegyünk az árvaházba, és beszélsz Kathrine-el. – mosolygott.
- Nem lehet. Akkor megint vissza kellene mennem. – sóhajtottam.

- Nem. Mert addigra a gyámod leszek. Holnap elmegyünk a hivatalba, és mindent elintézünk. – mosolygott rám. – És ha megjöttek a papírok, megyünk Kathrinehez. Most viszont jó éjt! – puszilta meg a homlokom.
- Csak még egy kérdés. – fogtam meg a csuklóját. – Miért foglalkozol velem? Otthagyhattál volna azzal a beteg emberrel is. Miért? – kérdeztem.

- Ez egyszerű. Előjött az anyai énem. – mosolygott. – Tudod, nekem nem lehet gyerekem. Pedig nagyon szeretnék.
- Értem. – vigyorogtam. – Nagyon köszönöm neked. – öleltem meg.
- Nincs mit. – állt fel az ágytól. – Jó éjszakát. – kapcsolta a le a villanyt.
- Jó éjt! – mondtam, és ő becsukta az ajtót.
Oly sok év után végre boldogan aludtam el.

Boldog Karácsonyt! :D

Boldog Karácsonyt, minden kedves olvasómnak!

Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket.

Hamarosan hozom a következő fejezetet. :D

Igazság szerint, összeszerkesztettem egy videót a szereplők képeivel, de nem engedi a blogspot feltölteni a fájlt. :( So sorry.

Ha minden igaz, holnap felkerül a 3.rész. Amiben rengeteg minden kiderül. Pl.: megtudják ki a pasi, megismeritek a nőt, a főszereplőről is rengeteg mindent megtudtok, bejön még egy új szereplő akiről az előző részben nem volt szó. Hú, és még egy csomó mindent rejtegetek. Remélem tetszeni fog a 3.rész is.

Amúgy, ki mit kapott karácsonyra? Halászlé volt? 

Mit is akartam még?

Ja, igen...
Szóval, lépjetek be a blog, facebookos csoportjába: (ha olvassátok a blogot, de mivel olvassátok a bejegyzést, gondolom a blogot is...xd)   https://www.facebook.com/groups/183283715149349/
Xxxxxxx iloveyouall

2. Chapter ~ Piac

Sziasztok!

Először is elmondanám nektek, milyen nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, vagyis nektek. xd
Mikor feljövök a a blogra, és megnézem a statisztikát azt látom, hogy naponta több mint 30- an nézték meg a blogom, 1 nap alatt. Én meg így lehidalok, és kb. 10 percig tátott szájjal ülök a gép előtt. Múltkor például leköptem a billentyűzetet, mert épp a kávémat ittam (este 10 volt, és hullafáradt voltam).

Kimondhatatlanul hálás vagyok, a 7 rendszeres olvasóért, a 15 tetszikért, a 278 oldalmegjelenítésért ( és a pláne, hogy miután megnyitottam a blogot, rá 2 napra már 96-an megnézték a blogot).

És amin még inkább meglepődtem az az, hogy  6 országban is nézik a blogom (Magyarország, Románia, Ukrajna, USA, Németország, Norvégia), 
ezt is nagyon köszönöm.

Ami viszont elszomorított, hogy csak 2 kommentet kaptam, 
de igazából többi teljesen kárpótolta,

úgyhogy köszönöm  emma× - nek és eternal dreamer.♥. - nek a kommentjét.
És még egy hatalmas köszönet ~ Justagirl. ~ - nek a támogatásáért, és a segítségéért. 

És nagyon köszönöm nektek, és remélem továbbra is olvasni fogjátok a blogom.

Na nem húzom tovább az időt, olvassátok a 2.részt remélem ez is tetszeni fog.
(Visszajelzéseket ugyanúgy kérnék - kommenttel, tetszik/nem tetszik gombbal)

Piac Londonban :)

Még sötét volt, mikor felkeltem. Nem a legkényelmesebb a földön aludni.  Elindultam megkeresni, mégis merre lehet a piac. Oké, hogy a tervem megvan, miként szerzek kaját, de oda el is kellene jutnom. Mivel nem igazán voltam az árvaház falain kívül, nem tudom, mi merre van, szóval csak sétáltam, és néztem a tájat. Szép város London.
- Bocsi! – állítottam meg egy korombeli lányt. – Tudod, merre van a piac? – kérdeztem meg. Talán így gyorsabban megtalálom. A lány végigmért, többször is, és tovább ment. – Rohadj meg! – kiabáltam utána. Úgy bevernék neki. Komolyan! Mért nem lehet válaszolni egy egyszerű kérdésre? Hogy lehetnek ilyen bunkók az emberek? Megpróbáltam megnyugtatni magam, és megkérdeztem egy idősebb hölgyet. 

- Elnézést! Meg tudná mondani, merre van a piac?
- Igen. Itt menj jobbra. – mutatott egy utcára. – Menj végig az utcán, és aztán balra. Majd megint egyenesen, és a második kereszteződésnél jobbra.
- Nagyon szépen köszönöm. – kezdtem el futni amerre a nő mondta. Szerencsémre sikerült megtalálnom. Hát én olyan profi vagyok. Most már csak valahogy a kaját kell megszereznem. Szépen lassan sétáltam végig, és nézelődtem. Aztán megláttam, hogy egy idős férfi kenyereket árul. Ez az! Igazából féltem. Még sohasem loptam. Pontosabban az árvaházban igen, szóval tudom, hogy kell, de azért ez más. Ott elméletileg minden közös tulajdonban volt, gyakorlatilag nem. Általában mindent elvettek a másiktól, a gyengébbektől. Így aztán sokáig nem kaptam enni, mikor kicsi voltam. A nagyobbak elvették az ételem. De idővel én lettem a nagyobb, és én lettem az erősebb így aztán már nem vettek el tőlem semmit, és mindig jól lakhattam. Odalopóztam a bácsi bódéjához, és míg kiszolgálta az egyik vásárlót, levettem két kiflit a bódéról. Szépen lassan felkeltem, és elkezdtem futni.
- Héé! Az a lány lop! – kiabálta el magát egy öreg nő. Köszönöm neki. Tényleg, pont ez kellett nekem. Még hevesebben vert a szívem, és csak futottam.
- Hééé! Kislány! Azért fizetni is kellene! – futott utánam egy fiú, gondolom a bácsi alkalmazottja, vagy unokája.  Még jobban vert a szívem, ha most elkap, sokkal rosszabb helyre kerülök, mint az árvaház. Vagyis, ha feljelentenek. Futottam. Már alig volt erőm, de még mindig futottam. A fiú még mindig futott utánam. Valahogy le kellene ráznom. Erre pont kapóra jött egy kisebb utca. Pont mellettem volt, így aztán nem fogja észrevenni – ha elég gyorsan futok –, hogy befordultam. Gyorsítottam a tempón, és befordultam. Teljes erőmből futottam, futottam és futottam. A hideg szél csípte az arcom. Fáztam, de nem foglalkoztam vele. Csak futottam, nehogy a fiú utolérjen. Hátrapillantottam. Sikerült! Megcsináltam! Van kajám, és nem kaptak el! Letelepedtem a földre, és neki álltam a két kis darab kifli elfogyasztásához. Jól esett. Végre volt valami étel a hasamban, már két napja nem ettem. Érezni, ahogy lenyelem, csodálatos érzés volt. Aztán egy nő sikoltását hallottam meg. Füleltem, és megkerestem. Egy kis zsákutcában, ami tele volt kukával, egy szép, barna hajú, kiöltözött nőt egy férfi ütötte. A testemet elöntötte a düh, csak úgy fortyogott bennem. Odarohantam, és megütöttem a férfit.

1. Chapter ~ A szökés

Sziasztok! 

Szóval meghoztam az első részt! Igazából nem most akartam felrakni, hanem majd december vége felé. De aztán meg győztem magam, hogy ha megírom az 5.részig, akkor felteszem az 1.részt. És hát megírtam.

Remélem tetszeni fog!

Visszajelzéseket kérnék (komi/tetszik-nem tetszik gomb használata)!

És örülnék ha fel iratkoznál a Rendszeres Olvasók közé!

Hajnali kettő van, már szinte mindenki alszik. Néha-néha lehet hallani gyereksírást, de ez általában így van. Igazából minden este. A nevelők soha nem foglalkoztak velünk. Már délután elcsórtam egy zacskót a konyháról, most abba pakolom azt a 3 szakadt ruhadarabot. Vagyis 2 pólót, és egy pulóvert. Rajtam egy szakadt farmer van, egy rózsaszín póló, és egy fehér pulcsi. Ezek a ruháim vannak. Ezek is az árvaház tulajdonai, de muszáj elvinnem. Ruha az kell, szóval beledobáltam a ruhadarabokat, és indultam ki a kertbe. Egyetlen egy nevelő volt, akit nagyon szerettem, és ő is engem. Anyámként tekintettem Kathrine-re. Mindig mellettem állt, mindig segített nekem. Sajnálom, hogy köszönés nélkül itt kell hagynom, de nem bírom tovább ezen a helyen. Kimentem a kertbe. Leültem arra a padra ahol mindig beszéltünk, és elgondolkoztam. Nagyon fog hiányozni. Írnék neki egy levelet, de nem tudok írni. Ha személyesen köszönnék el tőle, akkor biztos, hogy nem engedne el. Csak abban reménykedhetek, hogy egyszer majd újra találkozunk, és majd bocsánatot kérhetek tőle. Hangokat hallottam a konyha felől. Jobbnak láttam elindulni, még a végén lebukok. Elfutottam a kert végébe, ahol csak egy kis drótkerítés volt. Ezen könnyen át tudok mászni. Átdobtam a szatyrot, és elkezdtem mászni. A szívem hevesen vert, izgultam és féltem. Nagyon. Mi vár rám odakint? Még soha nem voltam az árvaház falain kívül.

Sikeresen átmásztam a kerítésen, és futni kezdtem. Fogalmam nem volt róla, hogy hol vagyok, vagy hogy hova megyek. Csak futottam, az örömkönnyeim pedig megjelentek az arcomon. Mosolyogtam, őszintén. Szerintem életemben először. Aztán befordultam egy utcába, az örömön kezdett elmúlni. Rájöttem, hogy oké, hogy eljöttem, és hogy többet nem kell visszamennem arra a borzalmas helyre. De akkor most mi lesz velem? Hol fogok aludni? Hisz semmi pénzem nincs. És mit fogok enni? Inni? Egyre többet gondolkoztam az ételen, és egyre éhesebb lettem. A könnyeim újból potyogni kezdtek. Leültem egy ház elé, a kis lépcsőfokra és csak sírtam. Most mégis mi a szar lesz velem?

Elővettem az egyetlen fényképem, Katie-ről. Mikor 7 éves voltam, akkor kaptam tőle. Akkor kerültem a legközelebb hozzá. Egyik este sírtam, ő pedig odajött hozzám, a többi nevelővel ellentétben, és megkérdezte mi a baj. Azt mondtam hiányzik az anyukám. 

És akkor odaadta ezt a fényképet és azt mondta: „Itt az anyukád.”. 

„De hisz ez te vagy.” – válaszoltam neki, meglepődötten. 

Ő erre elmosolyodott, és ezt mondta: „Most már én vagyok az anyukád”. 

Pontosan emlékszem erre a beszélgetésre. Ez volt a legelső beszélgetésünk. Azóta meg van a fénykép, és mindig magammal hordom. Elkezdtem hozzá beszélni. „ Katie, most mit csináljak? Itt vagyok tök egyedül a sötétben, a hidegben. Senki sehol. Mi lesz most velem?”

Felálltam, és elkezdtem ugrálni, hátha felmelegedek egy kicsit. Le lehetett fagyni. Igazán csórhattam volna egy kabátot is, vagy legalább egy takarót. Olyan hülye vagyok. Eljövök az árvaházból, minden nélkül. Legalább úgy jöttem volna el, hogy tudom, merre megyek, de azt se tudom, hogy hol vagyok. Itt ugrálok, hajnalban, a februári zord időben, egy szakadt nadrágban és egy pulcsiban. Ennél még az árvaház is jobb, ott legalább nem fagy halálra az ember. Bár ott sincs a legmelegebb. Balszerencsémre az eső is elkezdett esni. Komolyan, ekkora balszerencsét. Hangokat hallottam, valaki jön. Valahova el kellene bújnom. Körbefordultam a tengelyem körül, és megláttam egy fát. Vastag törzse volt, így ha bebújtam mögé nem vehetett észre. Az ember végig ment az utcán. Mázlimra nem vett észre. 

Miután elment, előjöttem, és elindultam valamerre. Egy zsákutcában kötöttem ki. Leültem a földre, és gondolkozni kezdtem, ma már sokadszorra. Mit is fogok most kezdeni az életemmel? Még kiskorú vagyok, így gondolom nem dolgozhatok. Mondjuk tuti nem vennének fel. Elég vicces jelenet lenne, hogy én odaállítok szakadt ruhában állásért. Kaját is kellene valahonnan szereznem. Csak honnan? Ha bemegyek egy boltba, tuti lebuknék. Túl feltűnő jelenség lennék. Várjunk csak! De hisz tegnap péntek volt. Vagyis ma szombat van. És mi van szombaton? Piac! Ott nem veszik észre, ha lopok. Nem szeretnék lopni, de nem tudok mit csinálni. Enni azt kell, és ha nincs mit, hát majd megszerzem. Bármi áron!

Kicsit megnyugtatott, hogy most már legalább lesz valahogy kajám. Aztán, hogy hol fogok aludni… Majd valamit kitalálok.
Szépen lassan elaludtam.