16. Chapter ~ Kathrine

Sziasztok!
Meghoztam az új részt :)
Mostanában nagyon nem jönnek a komik, és ezt a blog facebook-os csoportján sokszor kitaglaltam. Fogalmam nincs, hogy mért nem jönnek, és nagyon zavar, de mivel nincs is annyi időm mostanába írni (kb. 3 hete nem írtam ide...), és mivel nem igazán jönnek a komik - és nekem azokra szükségem van, hogy itletet, kedvet merítsek belőlük az íráshoz - úgy döntöttem szabok egy komi határt.
Nem sokáig lesz ez így, valószínűleg ha jön a nyár, ez el lesz törölve :D
Szóval 10 KOMMENT UTÁN JÖN RÉSZ!
Puszi xx
(Köszönöm a komit Justagirl-nek és Orsinak. :D <3)

- Aurora! - jött felém Kathrine vigyorogva, amint kiszálltam Harry kocsijából. Szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen ő hozzon el, "nehogy valami baj legyen". Harry, elég makacs. Halványan rámosolyogtam Kathrinere és megöleltem. Miután elengedtük egymást odamentem Harryhez és közelebb hívtam.
- Kathrine, ő itt... - motyogtam, de Harry félbeszakított.
- Harry - nyújtotta vigyorogva a kezét.
- Kathrine - mosolyodott el, miközben megrázta a kezét - Bejön esetleg fiatalember? - kicsit felkuncogtam a 'fiatalember' megszólításon, de hát ő Kathrine. Mást nem is vártam tőle.
- Köszönöm, de nem. Csak Ro-t hoztam el - intett majd beült a kocsiba. Aprót intettem neki, ő visszaintett, majd elhajtott.
- Ro? - nézett rám kérdőn Kathrine.
- AuROra - emeltem ki mosolyogva a Ro-t.
- Értem. Nekem azért maradsz Aurora - bólintott, kissé értetlenül. Felnevettem arckifejezésén és kijelentésén miközben besétáltunk az ajtón. - Kérsz uzsonnát? Inni? Valamit? - mosolygott rám Kathrine.
- Limonádé? - vontam meg a vállam, majd leültem az étkező asztalhoz.
- Egy pillanat - öntött ki nekem egy pohárral.
- Köszi - köszöntem meg amint elém rakta.
- És meddig maradsz? - ült le velem szembe.
- De, hát, Kathrine - nevettem - még csak most jöttem és már el akarsz küldeni? Ezt nem hiszem el - vigyorogtam. Kathrine is felnevetett.
- Nem, csak...
- Értem én - bólintottam vigyorogva - Ma beszéltem Margarettel, azt mondta, hogy holnap haza repül - közöltem vigyorogva a nagyszerű hírt - Mikor hazaért, akkor jön értem - mosolyogtam.
- Oké, de körülbelül mikorra ér ide? Csak, hogy hogyan főzzem az ebédet. - magyarázta.
- Hát szerintem ebédidő körül jön - gondolkodtam - Nem tudom, Kathrine, nem mondta - vontam meg a vállam.
- Mindegy. Főzök hármunkra, aztán ha valami marad, maximum elviszem az Árvaházba - mosolygott
- Tényleg - csillant fel a szemem - Milyen az Árvaház nélküli élet? - mosolyogtam rá
- Hát - sóhajtott - nagyon hiányoznak a gyerekek. Furcsa, hogy nincs azaz általános nyüzsgés. Hogy alig-alig látom őket. És általában nem bírok egy helyben ülni és pihenni, így aztán amit tudok, azt csinálom. Mosok, vasalok, főzök, takarítok, amit csak lehet.
- Értem - kortyoltam bele a limonádémba. - Figyelj csak, Kath, te voltál már szerelmes? - emeltem fel a fejem hirtelen. Egy ideje már nyomasztott a kérdés, hogy Kathrine-nek egyáltalán van/volt-e családja? Vannak-e gyerekei? Unokái? Soha nem beszéltünk erről.
- Persze. Az életben egyszer mindenki szerelmes lesz. De én magányos farkasként szeretek élni, és így is szeretném leélni az életem. Nincs szükségem senkire, akitől függhetnék - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Kathrine, mikor szerelmes voltál mit éreztél? - néztem fel rá újból, és egy újabb kérdést szegeztem neki. Mostanában - általában  esténként - sokat gondolkoztam azon, hogy pontosan mi az ami köztem és Harry között van. Azóta agyalok ezen, amióta Mr. Cowell, szóba hozta. Szerinte "tetszik nekem". Tényleg így lehet? De ez a szó pontosan mit húz maga után? Kedvelem, ezt tudom, de úgy mint a fiúkat, vagy Alexéket. Ha ezt foglalja magába a "tetszik" szó, akkor igen. Tetszik nekem, Harry Styles. De ennyit érzek iránta? De hát ezeket érzem a többiek iránt is. Ez Harryvel valami több. Legalábbis szerintem. De pontosan mi ez? Talán szerelem?
- Jaj, az már régen volt! Nem emlékszem rá. Talán kicsit idősebb voltam nálad, mikor utoljára szerelmes lehettem - legyintett mosolyogva - De miért?
- Tudod, Kathrine... - piszkáltam a már üres poharat. - Van egy srác, és...
- Ó, egy srác?  - vigyorgott - Az a Harry kölyök?
- Nem ez a lényeg - nevettem el magam. - Nem tudom, mit érzek iránta. Szerintem csak barátság, de mikor hozzám ér... édes istenem - sóhajtottam fel miközben a plafont bámultam - Mintha a fellegekben járnék - mosolyodtam el halványan. Szemeim előtt Harry lebegett. A gyönyörű mosolya.
Uram atyám, mi ez? Aurora, hagyd abba a képzelgést!
- ...szerintem te szerelmes lettél ebbe a Harrybe, anélkül, hogy észrevetted volna, nem gondolod?
- H...hogy szerelmes? - dadogtam. Nem. Én nem tudom mi az a szerelem. Nem tudom, és nem is akarom megtudni. Majd én is meghalok magányos farkasként, mint Kathrine. Forever Alone leszek. - Biztosan nem. - vágtam rá.
- Pedig simán lehetnél. Ez a Harry kedves, helyes, barátságos. Aranyosnak tűnik.
- Hát akkor legyen a tiéd - nevettem el magam.
- Áhh, nem. Mondom, én egyedül élem le az életem - vigyorgott büszkén - Szerintem, te lányom, szerelmes vagy - mosolygott biztatóan. Tényleg úgy nézzek ki, mint aki szerelmes Harrybe? Esetleg ezt ő is észrevette?  Nem, én nem lehetek szerelmes. Azt se tudom mi az. Hogy az mivel jár. Nem akarok szerelmes lenni. Pláne Harrybe nem.
- D...de az nem lehet.
- Ó, dehogynem, lányom.
- Na, jó, beszéljünk másról! - néztem fel rá.
- Oké, oké - emelte fel védekezésképp a kezeit. - Beszélhetnénk édesanyádról - nézett rám félve.
- Chh. Még jobb téma - dőltem hátra a széken - Figyi, Kath, rohadtul nem érdekel az, aki képes volt elhagyni. Az anyám volt, kötelessége lett volt maga mellett tudni. - mutogattam össze-vissza idegesen.
- Aurora! Azt se tudod mi történt! Ő téged akart megóvni! - hitetlenül felnevettem. Aha, megóvni, mi? Azzal, hogy eldobott egy Árvaházba? A logika...
- Megóvni? Ne röhögtess, Kath! Kint hagyott az Árvaház ajtaja előtt! Csak úgy! Mert, ha még valaki kezébe ad. Még azt se bocsátanám meg, dehogy csak úgy kidobjon az utcára! Milyen anya az? Kath, erre nincs mentsége! Semmi. Az anyám egy... - nem tudtam befejezni a mondatot.
- AURORA! - kiabált rám Kathrine, rekedtes, öreges hangján, amitől teljesen lesokkolódtam. Még soha nem kiabált velem - Anyád, szegény volt! Nem tudott írni, olvasni. Tudod, anyádat, kihasználták. Kihasználta egy ember, teherbe ejtette, majd eldobta. Azt hitte...
- Nem érdekel, Kathrine! - kiabáltam, és akkora lendülettel álltam fel, hogy felborult a szék - Akkor is ki kellett volna tartanija mellettem! Legyen bármi! Most már nincs szükségem rá! - kiabáltam, majd berohantam a fürdőbe és magamra csaptam az ajtót.