18. Chapter ~ Én? A lánya?

Halihó! :D

Itt egy új rész. Ami... ami ilyen lett xd Nem tudom mennyire fog tetszeni... Vagy hogy egyáltalán tetszeni fog-e... D e nagyon remélem, hogy igen. 

JÓ OLVASÁST! 

- Nem! Csak Simon mondhatja el! - erősködött Niall. Hát, ezt nem hiszem el! Nem baj, nem fogom abbahagyni! Akkor kiszedem Simonból, de most!

Gyorsan felpattantam és kifelé vettem az irányt. A fiúktól már csak annyit hallottam, hogy: "Simon kifog nyírni minket!" De már nem foglalkoztam vele.

Épp kiléptem volna az ajtón, de az ajtót sikeresen Simonra nyitottam.

- Ú, bocsi - húztam vissza az ajtót, majd Simon nyitotta ki újra az orrát fogva.

- Nem gond. - motyogta az orrát dörzsölve, mire nekem el kellett röhögnöm magam. - Nem röhög. Együtt érez. - nevetett ő is - El is törheted volna az orrom.

- De nem törtem - nevettem tovább.

- Pimasz vagy - nevette el magát

- Előfordul - vontam meg a vállam

- Hova készültél? - mosolyodott el, és még egyszer megdörözsölte az orrát, aztán elindult befelé, én pedig követtem.

- Hozzád. Beszélnünk kell, Simon! Mármint Mr. Cowell. - motyogtam.

- Simon - jelentette ki, én pedig egy aprót bólintottam - Mondjad - mosolygott.

- A srácok azt mondták, hogy mondanod kell valamit. - böktem a fejemmel a kanapé felé, ahol eddig a srácok tartózkodtak, de mostanra teljesen felszívódtak. Simon nagyot sóhajtva a fejét rázta.

- Szeretem mikor a srácok beleszólnak a dolgokba - rázta a fejét fáradtan. - Nem napolhatnánk el ezt a beszélgetést? Míg rá jövök pontosan mit is mondjak - motyogta.

- Nem! - vágtam rá azonnal - Így is tisztára izgulok, és nagyon úgy tűnik, hogy nem valami jó hír - motyogtam izgulva. Tényleg izgultam, sőt. Nagyon izgultam. Halványlila gőzöm nem volt arról mit akarhatott mondani Simon, és ha ő akar tőlem valamit, az csakis komoly lehetett.

- Oké - motyogta nagyot sóhajtva - De... nem igazán most akartam elmondani, de ha már így alakult - nyomott le a kanapéra és mellém ült - Nos, ezt elég nehéz elmondani. - motyogta - Sőt, egyenesen lehetetlen úgy elmondani, hogy azon ne akadj ki, de megpróbálom. Szóval, beszéltem édesanyáddal - hirtelen megfagyott bennem a vér. Már megint az anyám. Felsóhajtottam - És kiderült, hogy... Szóval beszéltem vele és fogalmam nincs, hogy de a beszélgetésünk a munkáról, hozzád vándorolt. - kíváncsian néztem rá és az arcát fürkésztem hátha kitudok venni belőle valamit, de csak aggodalmat láttam. Nekem meg a gyomrom mintha valami hullámvasút lett volna, ide-oda cikázott, és azt hittem elhányom magam, annyira izgultam.  - Anyáddal kb. 17 évvel ezelőtt volt egy éjszakai kalandunk. Fiatalok voltunk és túl sokat ittunk - magyarázta. Bennem szinte az ütő is megállt. Ezt most mért mondja el nekem? - és felelőtlennek voltunk. A...anyád terhes lett...veled... Aurora, én vagyok az apád. - Simon akadozva mondta el azt a mondatot ami engem félig megölt. Egy szót nem bírtam kinyögni, az agyam összevissza forgott, a gyomrom is kavargott és nem tudtam mit mondjak. Simon azt akarta elmondani nekem, hogy a lánya vagyok? Én? A lánya? Én? Simon Cowell lánya? Az a Simon Cowell-é, aki nehezen, de befogadott a házába miután megszöktem az Árvaházból? Az a Simon Cowell-é akinek a mostani feleségére úgy gondolok mintha az anyám lenne, de az előző barátnője az anyám? Ez az egész szőrnyen bonyolult, vagyis annyira nem, de... de utálom az életem, mért ilyen? Mért nem születhettem rendes családba? A kezeim remegtek, sőt az egész testem remegett. Még a belső szerveim is mintha mozogtak volna.  - Aurora, könyörgöm szólalj meg! - kért kétségbeesetten.

- Azt akarja mondani, hogy a lánya vagyok? - suttogtam még mindig sokkolódva. Simon bólintott.

- Ezt az egészet én is csak most tudtam meg - motyogta. - Engem is sokkolt. Csak azt nem értem, hogy mért nem szólt nekem Pamela semmiről. Segíthettem volna, és akkor nem lennél most ebben a helyzetben. Boldogan nőhettél volna fel!

- Pamela cseszte el az egész életem, szóval erről nem igazán kell beszélni. Elmentem. Muszáj, kiszellőztetnem a fejem - motyogtam, aztán felkeltem és kiszaladtam az utcára és... csak futottam. A szél lebegtette a hajam, a szél hevesen fújt, és vihar felhők gyűltek a fejem felé, de én csak szaladtam és folyton azt kérdezgettem magamtól: "Miért?"

Miért ilyen zavaros az életem? Miért nem lehetek egy átlagos lány? Miért nem lehet rendes családom? Miért kellett törvénytelennek születnem? Miért nem lehet boldog életem?

- Istenem, miért? - túrtam a hajamba idegesen, és mit sem érdekelve, hogy az utca tele van emberekkel akik engem bámulnak az egyik ház falának dőlve lecsúsztam a földre. A kezemmel többször átszántottam a hajamon. Messzebbről mennydörgés hallatszott, mire ijedten összébb húztam magam. 'Szuper jön a vihar.' - motyogtam magamba. Egy koszos, ázott kutya mászott mellém. Teljesen koszos volt, és biztosan nagyon fáradt is. Valószínűleg hasonlóan nézhettem ki én is. Megfogtam és magamhoz fogtam.

- Hogy hívnak édes? - néztem fájdalmasan mosolyogva a kutyusra, aztán a nyakán kerestem valami nyakörvet vagy valamit, amivel beazonosíthattam volna, de nem volt rajta semmi. Nem tudom ki-é lehetett, de nagyon elhanyagolhatta. A fehér szőre, most feketén lucskosan, büdösen lógott rajta. Megnyalta az arcom, mire nevetve összerándultam. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy hazaviszem magammal, és meg is tartom. Ez a szegény kutyus, magamra emlékeztem mikor az utcán kóboroltam. Óvatosan felkeltem, és a karomba vettem, a hónom alá és a kezemmel a fenekénél alátámasztottam, és hazafele indultam. Biztosan nagyon fognak örülni nekem Simonék, vagyis Apuék. Már csak a gondolattól is lepkék ezre szállta meg a gyomrom.

***

- Mi ez a tócsa itt? - kiabált Margaret.

- Bocsi. Mi voltunk. - jöttem elő a fürdőből. Idővel hazaértem a kutyussal, és becaplattunk a fürdőbe, hogy megmoshassam. Nem sokáig jutottunk, még csak épp, hogy beraktam a kádba. - Majd felmosok.

- Hogy érted, hogy mi? - nézett rám furán Mag.

- Gyere - hívtam a  kezemmel is Margaretet a fürdőbe. Ő homlok ráncolva jött beljebb, és mikor meglátta a kis vakarcsot kidülledtek a szemei.
- Ez meg mi? – mutatott a kutyára. Ójajj.
- Nem mi hanem ki, és egy drága kiskutya. Az utcán találtam össze-vissza kóborolt pont, mint én mielőtt rám találtál volna. Nem volt szívem ott hagyni. – hadartam – Margaret, hadd maradhasson itt – néztem rá kiskutya szemekkel, a vakarcs barátkozóan ugatni kezdett.
- Aurora, én nem is tudom. Egy kutya nem kis felelősség. Etetni kell, meg itatni. Fürdetni, sétáltatni. Olyan mintha gyereked lenne. – rázta a fejét.
- Kérlek szépen, Margaret! – ráncigaltam a kezét, mint egy kisgyerek.
- Megbeszélem Simonnal. Addig fürdesd meg – mosolyodott el. Vigyorogva láttam neki a fürdetésnek.
- Hallod ezt pajti? – vigyorogtam - Maradhatsz! – felemeltem és megpusziltam a fejét, de rögtön meg is bántam. Tiszta lucskos volt. – Fúúj – prüszköltem.
- Még nem mondtam, hogy maradhat – ment ki nevetve Margaret a fürdőből.
- De már majdnem – kiabáltam vissza, és fürdetni kezdtem a prücsköt.
- Mi legyen a neved? – bámultam a kutyára fürdetés közben.