19. Chapter - Anyu

Hejhó!
Szóval itt egy új rész :D Húú, elég hosszú lett (5 oldal, 2002 szó - és még tudtam volna írni -), remélem tetszeni fog, sokat dolgoztam vele (ezért nem volt rész már kedden) Skacok, csak annyit szeretnék mondani a rész előtt, hogy a résznek megváltozott a címe (eredetileg Carol volt) és, hogy ezen kívűl még egyetlen egy rész lesz, meg egy epilógus és vége. Viiiiiiiiiszont, ha összejön az epilógusig a 10.000 megtekintés (oldalt mindig látjátok, hogy az adott pillanatban merre jár a megtekintések száma) akkor lesz egy bigbigbigbigbigbig meglepim :DD Szóval... hajrá olvasók! A következő résszel pedig próbálok igyekezni egy kisebb-nagyobb részt már megírtam belőle (a 19-est, a 20-ast és az epilógust össze-vissza írtam, egyszer ide geyszer oda xd)
Na, nem riszázok, olvassatok :))

Válasz helyett megnyalta az arcom.

- Nyalánk? - néztem rá furán - Biztosan nem - ráztam a fejem hevesen. - Gyerünk már, kell valami név. - gondolkoztam tovább, miközben fürdettem a vakarcsot. Lépéseket hallottam a lépcső felől. Valószínűleg Simon jön rákukkantani.

- Carol?- szólalt meg mögöttem Simon. Észre se vettem, hogy már be is jött - Már ha kislány - guggolt mellém.

- Szóval akkor maradhat? - vigyorogtam

- Ez a pillecukor? Mért ne maradhatna? - mosolygott.

- Carol, drágám, maradhatsz! - emeltem fel Carolt vigyorogva, Simon elnevette magát.

- Persze, hogy maradhat - simogatta meg Carol fejét, majd felállt, megpuszilta a fejem és kiment. Én kicsit furán néztem utána, majd kivettem egy törölközőt a szekrényből és megtörölgettem vele Carolt. Majd elengedtem, hogy szabadon szaladgálhasson. Szokja csak az új környezetet.

Egyenesen a konyhába mentem. Elfáradtam, már csak aludni akartam, de üres gyomorral - számomra legalábbis - lehetetlen.

Szóval egy gyors mozdulattal kinyitottam a hűtőt, és a lehetőségeimet kezdtem méricskélni: sonkás szenya, mayonnaise-hal, hamburger.

És mint hű amerikai - Simon tudtom szerint amerikai, vagyis én is az vagyok - a hamburger mellett döntöttem. Mosolyogva vettem ki a hűtőből, majd becsaptam a hűtő ajtót, és Simonnal találtam szembe magam.

- Amerikai vagy, ugye? - jött ki belőlem hirtelen. Simon, vagyis apu - ehhez valószínűleg soha nem fogok hozzászokni - elröhögte magát.

- Aha, úgyhogy kérek én is - bólogatott éhesen, a hamburgerre mutatva.

- Persze - nevettem és kivettem neki is egyet a hűtőből, és a kezébe nyomtam. Majd mindketten leültünk.

- Mi van közted és Harry között? - kérdezte apu a hamburgerét nézve. A kérdés nem kicsit meglepett  a szívem meg idiótán kalimpálni kezdett, és a testemet furcsa, forró bizsergés járta át.

- Mi lenne? - hajoltam a hamburgerembe.

- Ah, ne játszd már a fejed. Csak mond meg kerek perec, érzel iránta szerelmet, vagy nem? - furcsán néztem rá. Zavart a hangsúlya.

- Azt se tudom mit jelent az, ha valaki szerelmes. Honnan tudnám? - ráztam a fejem kissé idegesen.

- Sajnálom, csak... kicsit... Na, jó, térjünk vissza a beszélgetés vidám formájához. Sajnálom. - motyogta, aztán elmosolyodott - Azért kérdeztem, mert szerintem szerelmes vagy. Nem vágysz arra, hogy Harry... - kezdett bele Simon, én meg már fülig pirultam, amikor, mint az emlegetett szamár, belépett. A szívem meg még idétlenebbül kezdett kalapálni, és a bizsergés is felerősödött, és mintha ezer meg ezer lepke száguldozna a gyomromba. Majd erősen Simon lábába rúgtam, hogy elhallgasson.

- áuu - motyogta - Hát te? - nézett vigyorogva Apu Harryre.

- Megint itt hagytam a mobilom - sóhajtott és körül nézett a konyhába. - Nem látattok?

- Nem - vontam meg a vállam, és furán néztem apura, mert egyre gyorsabban ette a hamburgerét - Te mégis... - ráncoltam a szemöldököm, mikor az utolsó falatot tömte be, és azt a falatot nem épp nevezném kicsinek.

- Mentem aludni. Majd zárj be. Jó éjt! Harry, ha megvan a telód tűnés haza - mondta teli szájjal és már el is tűnt. Szuper. Hármasban Harryvel és a szeretett lepkéimmel.

- Ez mi volt? - röhögött, én pedig mosolyogva megvontam a vállam és a kajámra koncentráltam, míg Harry a telefonját kereste. Aztán ásított egyet, és kinyújtózkodott, ahogy felállt az asztal mellől - az asztal alatt kereste a mobilját, bár nem tudom hogyan kerülhetett volna oda - nekem meg félreakadt a torkomon a paradicsom. Úristen. Az a felsőtest - csak úgy megjegyzem valami feszülős fekete felsőt viselt, ami káprázatosan állt rajta -.

Aztán köhögni kezdtem, és próbáltam lenyelni a paradicsomot. Hülye paradicsom.

- Jól vagy? - nézett rám furán és odasietett hozzám.

- Persze, persze, csak félrenyeltem - motyogtam, és éreztem, hogy elpirosodom. Harry elmosolyodott, én pedig próbáltam az utolsó pár falat hamburgerre figyelni Harry helyett.

- Utálom ezt a telefont - sóhajtotta, és kiment a konyhából.

Kissé szomorúan - talán túl szomorúan is - figyeltem, ahogy kiment, majd megettem az utolsó pár falatot, és elmentem letusolni, amikor kijöttem, az ajtómon kopogtattak.

- Gyere - mondtam, miközben az ágyra másztam Carolhoz.

- Csak én vagyok - nyitotta Harry résnyire az ajtót, majd suttogva folytatta - megvan a mobilom - vette elő - csak szólni akartam, hogy elmentem. Bezárnád utánam az ajtót? - mosolygott halványan.

- Persze - suttogtam vissza és feltápászkodtam, majd kikísértem és visszafészkeltem magamat az ágyba Carol mellé.

***

- Komolyan? - örvendeztem Liamnek. Pár perce hívott, hogy este mennek megint valami buliba, és kérte, hogy menjek velük, én meg alig akartam elhinni, hogy végre mehetek.

- Persze - nevetett. Lehet, kicsit vicces volt, ahogy bele éltem magam, de hát na... Mégis csak most megyek először legálisan buliba.

- Ez az! - vigyorogtam - És akkor eljöttök értem? - kérdeztem.

- Aha

- Oki. Akkor hányra legyek kész?

- Louis, hányra legyen kész Ro?- szólt a háttérben álló Louisnak - Louis azt mondja 8-ra.

- Oké. Köszi. Csókoltatom a srácokat. - vigyorogtam, 

- Oké. Szia - nyomta ki a telefont, én pedig szélsebességgel apuhoz kezdtem rohanni.

- Apa! - kiabáltam a lépcsőn lefelé rohanva. Egy pillanatra hátrahőköltem. Soha nem hívtam még senkit apának. Simont is csak most hívtam először, legalábbis hangosan. Igazából melegséggel tölt el ez a szó, és a kezdeti nehézségek ellenére Simon igazán nagy arc apa. Emlékszem, mikor először találkoztam vele. Azt hittem, hogy ott helybe meg fog ölni, de nem. Ő is ugyanolyan rendes, mint Mag. Csak azt sajnálom, hogy Mrs. Montgomery helyett nem Mag az anyukám. Milyen boldog család is lehetnénk.

Idővel megtaláltam apát. - Figyi, Liam barátnőjének, Danielle-nek lesz szülinapi bulija, ééééés Liamék elhívtak, szóvaaal... - a kezemet babrálva könyörögtem - szeretnék elmenni. Még soha nem voltam legálisan buliba, és Liamék amúgy is ott lesznek, vigyáznak rám, és nagyon szeretnék elmenni. - könyörögtem tovább elnyújtva a magánhangzókat.

- Aurora... - kezdte, de én közbe vágtam. Nem akarom, hogy elkezdje a "most nem" "igen, persze, Liamékben nem lehet bízni, ha buliban, vannak" stb. szövegeit

- Kérlek - nyújtottam továbbra is a magánhangzókat és boci szemmel, nagyokat pislogva néztem rá - Nagyon szépen kérlek

- Jó leszel?

- Naná - vágtam rá, mire apu felhúzott szemöldökkel nézett rám - Na, jó, megpróbálom kerülni a balhét - nevettem

- Te azt mindig vonzod - rázta a fejét vigyorogva - Elmehetsz, de legkésőbb 2-kor itthon.

- Te vagy a legjobb - öleltem meg.

- Ja, tudom - nevetett - Amúgy nekem is beszélnem kell veled. - motyogta mikor elengedett.

- Bajság van? - néztem rá zavartan.

- Elkéne menned, megismerni anyukádat és a családod azon részét. - motyogta félénken mosolyogva. Egy ideig hezitáltam, aztán rájöttem, hogy igaza van. Meg azzal, hogy eltolom magamtól, az ég adta egy világon semmit nem javítok a helyzeten. Ha viszont folytatom ahogy eddig lehet, még rontok is, szóval...

- Legyen - vontam meg a vállam - Elviszel? Elmennék most.

- Persze - mosolygott - Gyere - vette ki a kocsi kulcsot a zsebéből.

- Carol! - kiabáltam. Természetesen nem hagytam otthon.

***

- Ülj le, aranyoskám! - nyomott a kanapéra a vörös boszorka, akarom mondani a nagymamám. Igazság szerint még most se igazán szimpatizálok vele, hiába a nagyim. - Anyukád mindjárt jön - mosolygott idétlenül - Kérsz valamit? - kérdezte, én pedig egyszerűen csak megráztam a fejem és az asztalra raktam a lábam - Ööö - motyogta mikor észrevette a lábaimat. Szemlátomást nem tetszett neki, hogy hol van a lábam csak én ezt épp leszartam. Az ujjaimmal a párnám - amelyiken feküdtem, vagy mi -  csücskét piszkálgattam, pöckölgettem.

A vörös boszorka eltűnt és körülbelül egy velem egy idős hosszú szőke hajú lány táncikált ki az egyik ajtó mögül fehér ballett ruhában.

- Hahi - intettem félénken, mire a lány gondolom megijedt és a falnak csapódott a nagy pörgésbe. - Öhm, jól vagy? - hajoltam előre, hogy jobban lássak.

- Persze - motyogta a fejét fogva. Felállt, majd a kezét nyújtotta - Christina Montgomery.

- Aurora Cowell - ráztam meg a kezét mosollyal az arcomon

- A rég elveszett lányom - jelentette be Pamela miközben hirtelen mellettem termett. Még a vér is megállt a testemben, mikor meghallottam a hangját.

- Elveszett? Elhagytál! - háborodtam fel azonnal.

- Aurora... - motyogta. Felpofozhatom? Most komolyan, fel akarom pofozni.

- Akkor én szerintem megyek is - sóhajtotta Christina, és kiment a nappaliból, én pedig visszaültem a helyemre. Pamela mellém telepedett.

- Elmondhatom, hogy igazából hogyan történt? - nézett rám, de én végig egyenesen a padlót néztem.

Megforgattam a szemem és unottan bólintottam - Szóval Simon már a dolgok nagy részét elmondta, szóval, ugye, terhes lettem veled, a szüleim - a nappaliban lévő egyik fényképre mutatott, ahol a vörös boszorka és egy ősz hajú emberke vigyorogott - kitagadtak mikor megtudták. Egyszerűen nem akarták elviselni. Akkor még nem Londonban laktunk, csak Simon lakott itt, én meg idejártam gimibe. Akkor végeztem pont ki a gimnáziumot. Ők úgy hitték, hogy nem lesz semmi baja senkinek, mivel majd Simon vigyázz ránk. De nekem nem volt képem Simon elé állni, így aztán az utcán sétálgattam. Ételt, italt keresve, terhesen, a téli fagyban, pár ruhával a kezemben. Nagyon aggódtam érted. Párszor megfordult a fejembe, hogy talán az lenne a legjobb számodra, ha inkább még születésed előtt elvetéllek, csak, hogy nehogy nagy fagyba, szegénységbe szüless. De ezt az abszurd ötletet azonnal el is vetettem. Jó párszor elmentem Simonhoz is, hogy szóljak neki, de végül nem volt soha elég bátorságom hozzá, és amikor egyik nap megláttam Margarettel... Nem mentem oda többé. Úgy döntöttem mindent, tényleg mindent megteszek, hogy megmentselek, hogy megszülessél, és biztonságos kezekbe adhassalak. Mindenhonnan szedtem és kéregettem takarókat, pulcsikat, ruhákat, amikkel betakarhatom a hasam, hogy védhessen. Próbáltam a legfinomabb ételeket enni, hogy jól lakjál. Azért, hogy egészséges lehess. Aztán megszülettél, koraszülöttként. Azon az éjjelen, amikor megszülettél egy asszony fogadott a házába, Anne-nek hívták. Ennyire emlékszem. Meg, hogy volt egy szép kislánya és egy kisfia, és arra is emlékszem, hogy irigykedve néztem a családját. Neki volt családja, volt háza, volt élelme, volt munkája, és nem sokkal volt idősebb nálam. - hallottam, ahogy szipogott. Egy pillanatra odanéztem, folyamatosan potyogtak a könnyei, mire nekem is megteltek a szemeim könnyel. Elkaptam a fejem, és a padlót bámultam ugyanúgy, próbálva visszatartani a könnyeim. - Tel is tele volt szeretettel. Párszor megfordult a fejemben, hogy nála hagylak, de aztán... Nem bírtalak elengedni. Ő segített világra hozni, és meg se tudtam neki rendesen köszönni.  Másnap reggel, pár ruhával indultunk most már együtt az utcáknak. A kezemben tartottalak, jó szorosan. Attól rettegtem, hogyha elengedlek eltűnsz. A nagy boldogtalanságom ellenére mosolyognom kellett. Te tartottál életben, Zoe... Mármint Aurora, bocsi - javította ki magát - Csak néztelek és a mosoly egyre nagyobb lett az arcomon. Altatókat énekeltem neked, meséket meséltem. Emlékszem, az egyik éneken mindig elaludtál. Azonnal. - anyu énekelni kezdett - Twinkle, twinkle little star, how I wonder what you are. Up above the world so high, like a diamond in the sky. Twinkle, twinkle little star, how I wonder what you are! When the blazing sun is gone, when he nothing shines upon. Then you show you little light, twinkle, twinkle, all the night. - ekkor eltört a mécses, sírni kezdtem. Annyira ismerős, az emlékezetem legmélyén még mindig ég a dal. - Cssss - simogatta meg a hátam,   és óvatosan magához húzott. Egy ideig csöndbe hallgattuk egymás szipogását, aztán folytatta - Több hétig hordozgatallak a karomban, aztán megfáztál, és akkor rájöttem, hogy nem lehetek önző. Nem csinálhattom ezt tovább, nem tarthatlak magam mellett akármennyire is szeretném. Meg kell, hogy védjelek. Anyai kötelezettségem. Már hajnalodott, amikor épp egy Árvaház előtt mentem el. Kénytelen voltam. - sírt fel - kénytelen voltalak ott hagyni. Ez volt életem legnehezebb döntése, de kénytelen voltam. Leraktalak az ajtó elé egy kosárba, és egy csomószor kopogtam és csengettem, hogy észrevegyenek és elrohantam. Napokkal később egy szemetes tetején ébredtem, és nem emlékesztem semmire. Amikor becsuktam a szemem csak téged láttalak az Árvaház előtt a kosárban. Az arcodat, de az Árvaházra nem emlékeztem. Egyszerűen kiesett minden az emlékezetemből. Csak rád emlékeztem, és az altatóra, meg Anne-re és a kát szép gyerekére. Ennyi maradt meg az egészből. Te, az altató, és Anne. - mosolyodott el - Annyira sajnálom, Zo... Aurora. Hibáztam, és elrontottam az életed, de szeretném pótolni az időket. Azokat az időket, amiket egymás nélkül töltöttünk. Meg tudsz nekem bocsátani?